Jósolgatunk, találgatunk ilyentájt, kedvenc év végi – újévi foglalatosság ez, s voltaképpen pótcselekvés, amikor pedig leginkább azt kellene kitalálnunk, hogyan szabadítható ki a világpolitika és mind több állam közélete a szélsőségesek rabságából.
Ha teszem azt a közel-keleti stabilitást fenyegető iráni atomtervek meghiúsításának vészesen közelgő határidejére gondolunk, akkor nemcsak a teheráni megszállottakkal kell számolnunk, hanem azokkal az izraeli és amerikai kérlelhetetlenekkel is, akik a maguk módján szintén sakkban tartják a békés megoldással próbálkozó politikusokat. Egyáltalán: egyre nehezebb az ésszerű megoldásokkal, válságkezelésekkel bajlódók dolga, s felbátorodtak a kisebbségi túsztartók.
Maradva e térségben: a washingtoni vezetés még mindig nem adta fel, hogy – kihasználva Egyiptom és külön is hadserege ráutaltságát a külföldi gazdasági támogatásra – a nyugati szövetséges törökökéhez hasonló mederbe terelheti a kairói iszlamistákat, akiket viszont fundamentalista állam berendezésére ösztökélnek a náluk radikálisabb salafisták. Lám, Morszi elnök a gázai válság rendezésében még képes volt a nyugatiakkal (és az izraeliekkel) egyeztetve közvetíteni, de rögvest utána megpróbálta erővel lenyomni a szekulárisok torkán a saría alapú iszlamista államrendet.
S ha magára Washingtonra nézünk, az évzáró törvényhozási kapkodásra, ott is láthatjuk egy makacs kisebbség zsarolását. A republikánusok „teapárti” szárnya mit sem okult abból, hogy komoly szerepük volt az elnökválasztás elvesztésében, a pártjelölt Romney kiszorításában a szavazatszerző centrumból, karácsony előtt meghiúsították Boehner házelnök már kész alkuját Obamával, lehetetlen és kínos helyzetbe hozva saját pártjuk első emberét. Egy választási kudarc nyomán politikailag még értelmetlenebb az alkuhoz elengedhetetlen bármi engedmény elutasítása a vesztesek részéről, ám tették ezt olyan provinciális politikusok, akiknek szó szerint nincs saját vesztenivalójuk: e pár tucat rendíthetetlen valóban az, hiszen olykor még kihívója sincs a maga képviselői körzetében, egyikük száz százalékkal(!) győzött novemberben. Miért is hajlana akár észérvekre, akár politikai nyomásra?
Európa euroválsággal vesződő székvárosában, miként irányító hatalmainak fővárosaiban is növekvő aggodalommal látják, hogyan taszigálná az unióból kifelé a brit kormányfőt nemcsak a növekvő népszerűségű újnacionalista párt, az UKIP, hanem Cameron saját konzervatívjainak „euroszkeptikus” belső tábora is. Már a liberális koalíciós partnernek is óva kellett intenie a Downing Street 10 lakóját, aki a csatorna mindkét partján nyugtalanságot keltően manőverezik, s Brüsszelt fenyegető vétókkal szelídítené e vadakat, akik éppen ettől kapnak vérszemet.
De saját házunk táján bőséges tapasztalatokat szerezhettünk a hasonló – és szintén vészes kimenetelű – lavírozásból. Hiszen hol van már a kormányzás előtt a szélsőjobbnak kilátásba helyezett két pofon, miközben annak vezére okkal gúnyolódhat azon, hogy Orbánék ellopják programjukat, a kultúrát nézve szinte vitathatatlanul. S már az is felvethető: akar-e a mi „túszunk” egyáltalán szabadulni?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!