Van-e rendszer – és ha igen, mi? – ebben az őrültségben? – találgatják világszerte a phenjani fenyegetéseket elemző szakértők.
Abban ugyan mindenki egyetért, hogy a hat évtizede egy hadgyakorlatból a koreai háborút kirobbantó Kim Ir Szen unokája (lévén immár dinasztia, stílszerűen akár III. Kim) blöfföl, avagy az Amerikát, Clinton, majd ifjabb Bush kormányát kétszer is sikerrel „túszul ejtő” papájához hasonlóan zsarolási céllal öltözött teljes harci díszbe, de ez keveseket nyugtat meg, éppen az ifjú diktátor tapasztalatlansága okán. A teátrális hadviselésben már túl is tett apján, amit sokan azzal magyaráznak, hogy netán mégsem holtbiztos politikai hátországa, bizonyítania kell „hadvezéri” karakánságát tábornokainak. De akár ő is beleesett a diktátorok hagyományos – és rendszerint végzetes – betegségébe, s elkezdett hinni a saját blöffjében: ez történt az iraki Szaddám Huszeinnel is, aki addig hencegett (már nem létező) tömegpusztító fegyvereivel, amíg belesétált az ugyancsak blöffölő, vele leszámolni akaró Bush csapdájába. S sajnos van elég tapasztalat arra, hogy számítási hibákból valóságos háborúk lesznek, s ha valahol ezekre van esély, az éppen a világtól elzárt Phenjan.
Még az sem világos, hogy ezúttal mire megy ki a zsarolás. II. Kim élelemért és energiáért blöffölt, sőt a Bush-kormánynál elérte Észak-Korea (amúgy persze indokolatlan) levételét a lator (terrorista) államok listájáról. E világpolitikai túszejtéshez elengedhetetlen az előző ígéretek megszegése, s vélhetően meglepte az unokát az újabb észak-koreai atom- és rakétakísérlet hatása: még a fő patrónus, a gazdasági köldökzsinórt elvágni nem akaró Peking is megszavazta a megtorló szankciókat. S ha igazak a hírek, azok – a luxuscikkekre és pénzátutalásokra összpontosítva – Achilles-sarkán sebezhették meg a phenjani elit lojalitását éppen ezekkel biztosító unokát. Így megérthető a világot megriasztó felajzottsága. Érdekes módon a legkevésbé a dél-koreaiak jöttek izgalomba, akik már megszokták az északi kardcsörtetést, bár a part menti szigetek lakói érthetően tartanak a (had) vezérnek alibit kínáló odacsapástól.
Mert Amerika nem igazán fél a még nem bizonyított távrakétáktól, Obama óvatos, de láthatóan nem szeretné, ha az unokában is kialakulna a papa pavlovi reflexe: atomblöfföléssel engedményeket kicsikarni a tárgyalóasztalnál, s egyáltalán a vezéri-diktátori ambícióknak megfelelő világpolitikai főszereplőként tündökölni, ha csak átmenetileg is. Ezért és ázsiai partnerei megnyugtatására tett Washington félreérthetetlen katonai lépéseket, miközben Kerry külügyminiszter Pekinget sürgeti Phenjan észre térítésére. A kínaiak viszont szintén csapdában érzik magukat: félnek elvágni a phenjani rezsimet életben tartó szálakat, mert annak összeomlása nemcsak hatalmas menekülthullámot zúdítana rájuk, hanem a határ túloldalán megjelenne az egységes Korea és benne az amerikai hadsereg (hajdan emiatt avatkoztak be „kínai önkéntesek” a koreai háborúba). Még a legharciasabb az új szöuli vezetés, amely amúgy ironikus módon éppen a két Korea kapcsolatainak javítását ígérte az elnöki kampányban.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!