Egy kínai Iowában

Ha ma valaki az amerikai közbeszédben „Nixon kínai útját” említi, azon egy politikus olyan pálfordulását érti, amely nemcsak sokkhatású volt, hanem üdvös is. Nixon a maói Kína negyedszázados karanténba zárásának bajnokaként csinált politikai karriert, hogy aztán 1971 tavaszán titokban Pekingbe küldje Kissingert és 1972. február utolsó hetében maga is (képletesen és valóságosan) megmássza a kínai nagy falat. Valószínűleg ő volt az egyetlen amerikai politikus, aki ezt megtehette anélkül, hogy ízekre szedjék az újabb Nixonok: konzervatív, antikommunista, a hajdani „ki vesztette el Kínát” republikánus kampány egyik hangadója, aki még a hatvanas évek derekán is „katasztrófának” nevezte azt, amire aztán maga vállalkozott. A reálpolitika diadala volt ez, amely kihasználta a kínai–szovjet ellentéteket, s amelyre építve Nixon utódai mára stratégiai partnerként és persze riválisként tárgyalhatnak – amúgy Amerika legnagyobb hitelezőjével – Pekinggel.

Hogy mit változott a világ Kissinger titkos, majd Nixon látványos pekingi utazása óta, azt mi sem tanúsítja jobban, mint az a tény, hogy a – mégiscsak pártállam – Kína kijelölt új vezetője, ma még formálisan alelnöke, Hszi Csin-ping elment bemutatkozni az amerikai elitnek. Magát az országot már nem kellett megismernie, hiszen agrárfunkciként először negyedszázada járt ott, s hol máshol, mint Iowában, az amerikai agrárbusiness fellegvárában, ahol a nagy piac küldöttét most oly lelkesen fogadták. Miként az ötvenes évek végén a moszkvai vendéget, Hruscsovot is, aki attól kezdve barátjaként emlegette Garst iowai multimillio­mos nagyfarmert. Hszinek csak átlagember barátai vannak itt, de ragaszkodott hozzá, hogy megálljon azoknál, akik a nyolcvanas években házukban elszállásolták, miből következően már Pekingben is értik a modern kommunikációt.

Miközben Nixon pártjának mai elnökjelöltjei ádázzá váló vetélkedésükben mintha „visszaváltoztatni” óhajtanák az elődjük Kína-nyitását. Kampány­retorikájukban persze minden világpolitikai partnert sértegetnek: az éllovas Romney például az euró­paiakat leszocialistázta (a konzervatív kormányok örömére), a kínaiakat valutaspekulánsoknak nevezte, az oroszokban nem bízik, és így tovább. Ha valamelyikük mégis bejutna a Fehér Házba, amire egyre csökkenő az esélyük a gazdaság javulásával izmosodó Obamával szemben, akkor netán megint egy „Nixon Kínába megy” pálfordulás lenne esedékes. De Hszi, aki természetesen a pekingi belpolitikára ügyelve óvakodott a hasonló retorikai bravúroktól, s a mosolygós semmit mondásba menekült a nyilvános szereplésein, látogatása időzítésével – az 1972 februárjában Pekingben elnökválasztási kampányt is folytató Nixonhoz hasonlóan – szintén kam­pá­nyolt: magának is és vélhetően Obamának is.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!