Szeszélyességével akár ő is modellje lehetett volna Chaplin legendás (az eredetiben) A nagy diktátor című filmjének, ám olykor (tragi)komikus nagyzási hóbortjai ellenére megmaradt kis zsarnoknak. Amint a Guardian elemzője írja, nem tudta volt felfogni, hogy országa túl kicsiny és saját képességei túl korlátozottak ahhoz a vezető szerephez, amit Líbiának és önmagának elképzelt.
Holott eszes volt, mint mindegyik teljhatalomra törő és azt el is érő, agyatlanul senki sem szerezheti meg a hatalmat egész nép felett. De persze ő is belesett minden diktátorok betegségébe, a realitásérzék folyamatos elvesztésébe: akit talpnyalók vesznek körül és kiírtja kritikusait, az egyre inkább csak hízelgőinek hisz és főként önmaga csalhatatlanságában. A hozzá hasonlóan önmagát is becsapó (és a tömegpusztító arzenáljáról kreált blöffjével a szintén blöffölő Bush csapdájába sétáló) Szaddám bukása láttán még volt annyi józan esze, hogy sietve beáldozza – a Nyugattal alkut kötve – saját atombombaterveit. De továbbra sem adhatott mást, csak mi lényege. Amikor már egyezkednie kellett volna, s alkuval keresnie a vészkijáratot, akkor is fenekedett és fölényeskedett, noha engedte fiát tapogatózni reformok és racionálisabb politika felé. De az Arab Tavaszban nemcsak rezsimjének anakronisztikus volta derült ki, hanem a megannyi teátrális és álszent tettével végképp eljátszott hiteltelensége is.
Még bujkál, ahogyan egy darabig Szaddámnak is sikerült, és az ő fejére is kitűzött vérdíj ez esetben is aligha lesz erősebb a törzsi és tettestársi kötelékeknél, sőt akár még – elegendő túsztartóra támaszkodva – valami életmentő alkut is kicsikarhat, de a kis diktátor hatalmának mindenképpen befellegzett. A világ megszabadult egy újabb önkényuralomtól, ám a legkevésbé sem a „líbiai kérdéstől”: a lázadókat katonailag támogató NATO csupán reménykedhet, hogy mégis sikerült a „koszovói” megoldás, és nem bonyolódik bele új iraki, afganisztáni mocsárba.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
