John Foster Dulles, az ötvenes évek „igazi” hidegháborújának amerikai külügyminisztere minősítette egyenesen „szükséges művészetnek” azt a taktikázást, hogy elmenjenek a szakadék széléig anélkül, hogy belezuhannának a forró háborúba.

 
Avar János

Azóta is a szakadék szélén táncolást emlegetik, valahányszor az államok vezetői akként próbálják engedményekre bírni a másikat, hogy úgy tesznek, mintha őket csöppet sem zavarná a meredély. S e látszatteremtés túlélte a hidegháborút. A demokráciák politikusai egymással szemben is igyekeznek alkalmazni, már csak azért is, mert mindegyik saját sajtója úgy kezeli e – persze pénzre és nem vérre menő – alkudozásokat, mint holmi bokszmeccset, amelyen éppúgy van K. O., mint megroggyanás, a törülköző bedobása. S a következő választásra szemüket vető matadoroknak éppen a látszat a legfontosabb, a médiapontozók utóbb voksokban realizálódó döntése.

Nem szabadna már hibázni, intette óva az európai kormányokat Itália kétségbeesett pénzügyminisztere, éppenséggel Merkel kancellár asszonyt emlékeztetve rá, hogy a Titanic katasztrófájába a luxuskabinok utasai is belepusztultak: vagyis a németek csak ne bízzanak a többinél előnyösebb helyzetükben, a mediterrán örvény bizony őket is beránthatja. Kétségtelen, hogy az európaiak ma ott táncolnak a szakadék szélén, s miközben egymásra mutogatnak, hogy kinek is kell inkább állnia a közös számlát, valakinek a lába megcsúszhat. Az 1929–33-as világválságot az súlyosbította, hogy mindenki csak magával törődött, s bevallottan a másik lenyomásával vélt kikecmeregni a gazdasági mocsárból. Ma nincs politikus, aki már diákként ne tanulta volna meg e leckét, hirdetik is mindannyian az összefogás és közös megoldások szükségességét, ám eközben ma is mind a hazai karzatnak játszik, bár most legalább a másikon kérik azt számon.

Nyíltan és szemérmetlenül csak a néhai Dulles pártjának, az amerikai republikánusoknak a radikálisai lökdösnék bele a szakadékba hazai ellenlábasukat, amint a Nobel-díjas Paul Krugman írta pénteken, azért is, mert szívük mélyén nem is tekintik legitimnek, ha egy demokrata elnök jut be a Fehér Házba (mifelénk ezt úgy mondják: a baloldal nemzetidegen). Nem alkut kötnének, hanem kapitulációt követelnek, jellemzően azt sem fogadják el Obamától, ha korábbi republikánus megoldásokat terjeszt elő kompromisszumos csomagjában. Mit nekik a hitelminősítők vagy éppen a fő hitelező Kína fokozódó nyugtalansága, ismétlődő figyelmeztetése, egyikük képes volt kijelenteni, hogy nem is lenne akkora baj az államcsőd, Amerika átmeneti fizetésképtelensége. Szóval nem is olyan mély az a szakadék… Dulles azért óvakodott ezt kipróbálni.

Címkék: költségvetés, kommentár, Alberto Contador, Alberto Contador, Alberto Contador

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!