Nevezetes Tripoli az amerikai hadtörténetben, hiszen két évszázada a vadonatúj Egyesült Államok első külföldi haditette volt az itt diadalmasan letűzött szövetségi lobogó, ezért is dalolnak tengerészgyalogosai „himnuszukban” az észak-afrikai város partjairól.

 
Avar János

S ha akkor a Földközi-tengeren kalózkodó barbár szultanátusokat kellett móresre tanítani, a mai ellenfelet aligha lehetne nem barbárnak tekinteni. Viszont annál kevésbé hasonlít a Fehér Házban ülő „professzor elnök” azokra az elődeire, s kivált az Ovális Irodát előtte elfoglaló főparancsnokra, akik ritkán tétováztak Hamletként a bőrnyakúak bevetéséről. De még az előző demokratára, Clintonra sem, aki glédába állította a balkáni háborút kezeiket tördelve szemlélő európai partnereit, s – ha nem is a tengerészgyalogosokkal, hanem bombázókkal – békét teremtett. Sokat elárul e mostani, immár NATO-fennhatóságú (bár persze az amerikai hadigépezetre épülő) hadműveletről, hogy három és fél hét alatt szerveződött meg, míg a balkáni csak három és fél év alatt, s még inkább az, hogy ezúttal a francia és nem az amerikai elnök volt a főszervező. Ráadásul holnapi tévébeszédében az ellenfelei (és hamarosan elnökválasztási kihívói) által máris lenyámnyilázott Obamának még azt a kínos látszatot is el kell oszlatnia, hogy kormányzatában a hölgyek (külügyminisztere, ENSZ-nagykövete) voltak a kemény fiúk, s az urak csak táplálták a hamleti habozást.

Nem mintha a menni vagy nem menni kérdés és az ódzkodás a mostani tripoli partraszállástól nem volna nagyon is indokolt. A Pentagon főnöke éppenséggel egy ötcsillagos világháborús tábornok, MacArthur ázsiai beavatkozástól óva intő szavaival érvelt a – szintén kiszámíthatatlan következményeket ígérő – afrikai hadbalépés ellen: aki ezt javasolja, vizsgáltassa meg a fejét… Hamlet mentségére szól az is, hogy nincs szakértő vagy hírszerző, aki átlátná a líbiai törzsi erőviszonyokat. Márpedig egy konzervatív publicista szerint csak ott van legalább esély demokráciát építeni, ahol „igazi állam” is létezett, nemcsak földrajzilag, hanem lakói tudatában is, aminő Egyiptom, vagy Tunézia. Líbiában csupán a diktátor volt igazi, méghozzá e műfajban is gátlástalansági csúcstartó. Éppen emiatt volt muszáj valamit tenni a Bengázit kis híján lerohanó kadhafista erők megállítására és a biztosra vett tömegmészárlás meggátlására. Ám miközben talán sikerült az észak-afrikai Srebrenicát elkerülni, vajon egy újabb Szomáliát, egyenesen széthulló államot is? S ha valóban felfegyverzik a lázadókat, nem járnak-e úgy, mint egykor Oszama bin Ladennel? Lehet, hogy Obama első „saját” háborúja neki az utolsó is lesz, hiszen a (megörökölt) afganisztánitól már nagyon elment a kedve, s ki tudja, mi vár rá Tripoli partjainál.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!