Talán sohasem fogjuk megtudni, hogy Mubarak valóban elvesztette-e realitásérzékét, amikor az egyiptomi utcákat ellepő milliók szemébe vágta a képernyőről, hogy nem akar lemondani, avagy a hírhedten ravasz róka maga segítette (netán obamai súgásra) a hadsereg hatalomátmentését látszólagos konokságával, tudatosan csinálva hősöket kiebrudalóiból.
S azzal a szabad és tisztességes választással, amelyet a fordulathoz némi habozás után sietve felzárkózó Obama állított célként az egyiptomiak elé, megelőlegezve a partnerséget (pénzt) népnek és katonáinak. Washington vonakodva fordult Mubarak ellen, de eszében sincs a stabilitás zálogának tekintett hadsereggel szembefordulni. Annak láthatóan a (NATO-szövetséges) török tábornokoknak – az alapító Atatürk óta tartó – államrend fölötti bábáskodó szerepét kínálgatná, amibe belefért pár kiigazító katonai puccs is, ha az iszlamista politikusok túl messzire mentek. Egyiptomban is úgy kellene bevonni az ekként ellenőrzött demokráciába az ottani iszlamistákat, hogy a hadsereg rendigénye és a polgárosult (Facebook-forradalmár) városlakók demokráciaóhaja tartsa féken iszlámosítási ambícióikat. Talán a „fáraó” – ügyesen a katonákkal közössé tett – megbuktatása ad esélyt az iráni változat elkerülésére. A forradalmat eddig sikerült kordában tartani, s ha az iszlamistáknak pedig nem sikerül „fülkeforradalommal” mindent felforgatni, akkor e legnagyobb arab állam mégsem borítja fel a térség és vele a világpolitika – meg a Szuezi-csatorna okán a világgazdaság – stabilitását. Ám egy új „erős ember” Scyllája és a – szélsőségesek ölébe hulló – gyenge állam Carybdise közt nem lesz könnyű az – eddig még sehol sem látott – arab demokrácia révébe érni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
