Nastase drámája megint, sokadszor készteti higgadt – tehát nem elhamarkodott és elfogult – ítélkezésre azokat, akiknek egyaránt fontos a demokrácia polgárainak a jogi egyenlősége és a politikai lincsbíráskodás száműzése a jogállamokból.

 
Avar János

Negyven éve a Nixon bukásához vezető (egyhangú) döntését azzal indokolta az amerikai főbíróság, hogy az elnök csak első polgár, de nem király, tehát a jogrend rá is vonatkozik, és ki kell adnia a hangszalagokat, amelyek aztán kétséget kizáróan bizonyították bűnösségét. Ámde kormányzó politikusok – hivatalban lévők és exek – esetében ritka az ilyen egyértelműség. Ellenben gyakori a politikai ellenlábasok jogi meghurcolást is szorgalmazó bosszúvágya. Ha nem állították volna a republikánus Nixon elnököt per elé, amelyet csak lemondásával tudott megúszni, aligha kerítenek sort negyedszázaddal később a demokrata Clinton elnök perére a revánsvágyók (formailag igaz ugyan, hogy egy elnöknek nem szabad polgári perben sem hamisan vallania, mármint letagadnia a szeretőjét, ám más polgárt ilyen bagatell ok miatt még sohasem vontak jogi felelősségre). S mivel elnökpert a honatyák rendezhettek, a republikánus bosszúszomjazók legalább a vádemelésre sort kerítettek, hogy aztán a szenátusban saját pártjuk szenátorai is bölcsebbnek bizonyuljanak, míg a demokraták kiálltak Clinton mellett.

Tanulságos e két eset és kapcsolata az óceánon innen is. Sarkozy hiába próbálta elítéltetni (amúgy azonos oldalon álló) vetélytársát, de Villepint, a francia igazságszolgáltatás nevéhez illően működött, s majd meglátjuk, hogyan fog Chirac exelnök esetében. Az olasz Berlusconi jogkerülő trükkjeiben azonban bukásáig csendestársakra talált a parlamenti többségénél. Kohl exkancellár enyhe büntetésben részesült, a cseh Klausnak ennyire sem kellett számítania a svájci bankszámlája lelepleződése után: többnyire más megítélés alá esik, ha valaki pártját próbálja megengedhetetlen módon gazdagítani, mint aki saját (vagy haveri) zsebre sért jogot. S persze sok, néha minden függ a törvénysértés súlyosságától: még egy aktív NATO-főtitkárnak is le kellett mondania és bírái elé állnia pártkorrupcióért, ám belga Willy Claest végül csak politikai jogaitól fosztották meg.

S kár volna tagadni: ilyen főbenjáró ügyekben nemcsak a politikusról mondanak ítéletet, hanem országáról is. Mármint arról, hogy annak jogrendje és igazságszolgáltatása mennyire áll, stílszerűen, minden gyanú felett. Az ukrán Timosenko ügyében nem véletlenül mozdultak meg a szilárdabb jogállamok vezetői, mert pere és ítélete bűzlik a politikai bosszúvágytól.

Amerika fenti ügyeiben politikusok jártak el és nem bírák, akiknek egyike ugye még az elnököt is képes volt sarokba szorítani. Ha majd nem egy exet, hanem hivatalban lévőt hurcolnak meg Kijevben, akkor a volt kormányfő ügye is más megvilágításba kerül.

Nastase elítéléséről nem mernék ítélkezni, de az ügy körüli ádáz politikai harc legalábbis gyanús. S ne kerteljünk, még inkább az a budapesti eljárás is egy exkormányfő ellen olyan hivatali visszaélés vádjával, amelynek nyomán mondhatni „nincs holttest”, hiszen a sukorói telekcserére nem is került sor. Nincs abban semmi kivetni való, ha egy volt főembert is vizsgálnak, vagy akár bíróság elé állítanak, ám felettébb Timosenko-per szaga lesz a dolognak, ha a hatalompárti média a bűnösség vélelmét hirdeti, miközben európai fórumok során marasztalják el e hatalmat éppen az igazságszolgáltatás új rendjéért.

Címkék: költségvetés, MSZMP

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!