Bankkár

A németek pénze nélkül esély sem lenne megmenekülni, ők viszont sokallják, amibe nekik uniós partnereik kerülnek. Drámai helyzetbe jutott – avagy inkább a mediterrán költekezési meg adózási felelőtlenséggel hozott – földrészünk megnyert egy túlélési csatát, ám még korántsem a háborút. Sokak szerint ez a stabilizáló alap is túl kevés és túl késői (a korábbi pénzügyi válságot elindító amerikaiak attól rettegnek, hogy visszakapják most az európaiaktól, s szerintük legalább kétezermilliárdos csomag kellene). Hogy aztán ez mennyiben görögmentő és mennyiben bankmentő, azon nincs értelme vitatkozni. Egy görög csőd (amúgy az ország újkori történelme során már a hatodik, a legutóbbi 1932-ben volt) éppúgy dominóhatású lehetne, mint a bankok bedőlése: nemcsak az 1929–33-as Nagy Válság nyitánya volt a Creditanstalt bukása, hanem a 2008 őszi is a Lehman Brothers fizetésképtelenségével indult.

Dominó, avagy lavinahatást az vált ki, ha a francia, olasz, spanyol nagybankok birtokában lévő görög államkötvények értéktelenné válnak. Ám veszteségessé bizonyosan, hiszen Athénra jobb esetben átütemezés vár, a vele járó súlyos megszorításokkal. De a hitelt nyújtó bankokat mindenképpen segíteni kell, ha Európa szeretné az utolsó pillanatban lokalizálni a pénzügyi válságot. Hogyne, uniós politikusok is elkezdték sürgetni a bankok áldozatvállalását, megadóztatásukat, ám ennek fő célja a konszolidációs teher megosztása. Amint a pénteki New York Times írja, ne legyünk meglepve, ha hamarosan emlegetni kezdik, hogyan verte ki Jézus a templomból a kufárokat. A bankárok szidása – már csak a politika felelősségének enyhítése végett is – azért demokráciákban is divatos bajok idején, bár kétségtelenül nem vetélkedhetnek a diktatúrák ilyetén kampányaival. A demokrata politikusok tudnak különbséget tenni bankár és bankkár között, már csak azért is, mert a bankokban szavazóik pénze van.

Kormányunk bankellenes rohamai azonban inkább emlékeztetnek a régi és mai önkényuralmak divatjára, keltettek is megrökönyödést Európában, s kifejezett felháborodást osztrák szomszédunknál. E különbség alighanem abból adódik, hogy az Orbán–Matolcsy páros az elhibázott adó- és költségvetési politikájával hatalmas léket ütött a hajón, azt próbálja betömni új meg új sarcokat kitalálva, s ekként minden fillérre igényt tart. Így a devizahitelesek – az országkockázatot valóban növelő – gondját persze, hogy ráterheli a bankokra, s mintha (a nyugati politikusoktól eltérően) el is hinné a saját bankellenes szólamait. Mit sem látszik törődni – az uniós vezetőket annyira aggasztó – bankkárral. S teszi ezt olyan országban, amely nagyon is függ a nemzetközi pénzvilágtól, a – hazárd módon eljátszott – nyugati jóindulattól. Kósa tavaly valami olyasmit mondott, hogy az uniónak muszáj minket adott esetben kimentenie. A görög válság – és kormánya kontinensszerte bírált demokráciakurtításai – láttán még mindig annyira biztos benne?

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!