Most már mindenkinek látnia kéne, hogy Orbánék egyre több fronton meghátrálnak. Kapkodnak, fejetlenül, összevissza. A jelek ellenére még sokan hiszik, hogy erős kézben van az ország irányítása. Az azonban nem irányítás, ha valaki közli, hogy a Klubrádiót el kell hallgattatni, vagy hogy nem lehet megengedni a népszavazást a vasárnapi nyitva tartásról. Aztán a parancsot végrehajtani kényszerülő szerencsétlen mamelukok olyan esztelenségekkel állnak elő, mint az aláírás hiánya a frekvenciapályázat üres oldalain vagy a népszavazás demokratikus intézményét megalázó abszurd helyzet a Nemzeti Választási Bizottság épületében.
A gyeplő még látszólag egy ember kezében van, de egyre többen húzzák maguk felé. Ez vezetett a közelmúlt legnyilvánvalóbb törvényhozási fiaskójához, amikor a magát önállósító Jobbkéz kiharcolta, hogy titkosítsák az MNB-ben kiépített magánjátszótér százmilliárdos ügyleteit.
Recsegnek-ropognak az állam intézményei az oktatástól az egészségügyig, de úgy látszik, ezt azok a vészmadarak nem hallják meg, akik az elmúlt években – kishitűségükkel, pesszimizmusukkal, és az ijesztgetéssel, hogy a Fidesz bebetonozta magát – hatásosan járultak hozzá az általános apátiához, így a 2014-es kétharmadhoz is. Azzal is a Fidesz kezére játszottak, hogy átvették félrevezető vagy egyenesen hazug nyelvezetét. Például a mieink is „rezsicsökkentésként” emlegették a szolgáltató cégek árengedményét. Ezzel oda jutottunk, hogy most, a csökkenő világpiaci energia árak idején nem tiltakozunk a rezsitúlfizetés miatt.
Ez vezetett oda, hogy a Galamus.hu-n 2012-ben megjelent publicisztikai sorozatomnak a Birkák dala címet adtam. Aztán a december 23-i utolsó részt egyben a Jövő dala-sorozat első írásaként hirdettem meg, mert reméltem, hogy az akkori diáktüntetések valóban elvezetnek ahhoz a demokráciához, amelyért a magyar fiatalok már 1956-ban is küzdöttek. Akkor levert minket a Vörös Hadsereg. De négyöt évvel ezelőtt nem volt itt senki, akitől félnünk kellett volna, mégis cserbenhagytuk fiataljainkat. Engem annyira bántott közéleti tehetetlenségem, hogy hónapok óta készülő regényem világába rejtőztem. Most azonban meg kellett szólalnom, amikor a diákok ismét az élvonalban vannak: a tanáraik mellett, sokan a szüleikkel együtt. Ideje, hogy melléjük álljunk az oktatási autonómia helyreállításáért. És ideje, hogy kiálljuk az egészségügyért.
Nem elég, ha megértéssel hallgatjuk Sándor Mária segélykiáltását. Nem elég, ha abban reménykedünk, hogy a túlhajszolt ápolók küldetéstudata és empátiája akkor is elég erős marad, hogy pár kedves szóval enyhítsék a fájdalmainkat, eloszlassák a félelmeinket, ha most nem állunk ki mellettük.
Azok, akik tönkretették az iskolákat és az egészségügyet, most más frontokon is hátrálásban vannak. Most kell biztosítanunk a Sándor Máriákat, Pukli Istvánokat, Piltz Olivéreket a támogatásunkról, és azt a sok lelkes és elszánt huszonévest, akikkel az elmúlt egy-két évben találkoztam. És ne csak lelki támaszt nyújtsunk!
A kiállás a kormány propagandagépezete ellen nemcsak bátorságot igényel, hanem pénzt is. Nagyon sok pénzt. Óriásplakátok ellen nem lehet kitűzőkkel harcolni. A vidéket nem lehet egy villamosjeggyel elérni. Ha személyesen nem tudunk is mindenütt ott lenni, ahol a Máriák kiállnak értünk, anyagi támogatásunkkal segíthetjük őket, hogy vigyenek reményt a legkisebb falvakba is.
Nem elég panaszkodni, hogy nem történik semmi! Van egy amerikai mondás: Put your money where your mouth is. Azaz ne csak beszélj, hanem pénzt is adj, ha azt akarod, hogy valami történjen. Vagyunk legalább százezren, akik megengedhetjük magunknak, hogy havi ötszáz vagy néhány ezer forinttal támogassuk azokat, akik vállalják, hogy személyesen harcolnak az ügyeinkért. És vagyunk legalább ezren, akik akár havi tízezer forintot is megengedhetünk magunknak. Én nem tudnék reggelente tükörbe nézni, ha nem tennék ennél sokkal többet.
Minden erőnket és forrásunkat arra kell most összpontosítanunk, hogy helyreállítsuk a jogállamiság alappilléreit, mielőtt létrejöhet egy olyan választás, amelyben jól informált polgárok egyenlő eséllyel dönthetnek a sorsukról. Nem szabad elfogadnunk a magukat – talán csak magukat – demokratáknak tartó vészmadarak károgását, akik azt állítják, hogy szolganép, fasisztoid mutánsok vagyunk, nem érdemlünk jobbat, hiszen szabad akaratunkból hajtottuk fejünket a hatalomvágy igájába.
Maguk Orbánék sem így gondolkoznak rólunk. Különben nem tettek volna meg mindent azalatt a bizonyos nyolc év alatt, hogy aláaknázzák a demokrácia pilléreit. Hogy kultiválják 2006 futballhuligánjait, akiknek még kigyúrtabb utódait nemrég be is vetették. Különben hatalomra jutásuk után nem tettek volna meg mindent, módszeresen, lépésről lépésre a választási rendszer korrumpálásáért. Ha nem tartanak attól, hogy eljön az eddig és ne tovább ideje, nem kellett volna sorra leépíteniük a demokrácia intézményeit, és kiépíteniük a hatalomfenntartás eszköztárát. Most már olyan messzire vetik el a sulykot, hogy nem tudják, „hol áll meg s kit hogyan talál meg”. A sajátjaikat is beleértve, mert lassan már csak tőlük lehet lopni.
Erről jut eszembe: mi lett a magán-nyugdíjpénztári vagyonnal? Varga Mihály büszkén bejelentette, hogy visszafizettük IMF-adósságunk utolsó részletét is. Akkor talán itt volna az ideje, hogy a kormány visszafizesse azt is, amivel a polgárainak tartozik. Ha nem állunk ki annak visszaszerzésért, amit hatalmuk csúcsán elvettek tőlünk, hanyatlásuk közben attól is megfosztanak majd minket, amink még van. Mert a hatalomfüggőségben szenvedők egy dologhoz értenek igazán: hogy a félrevezettetek kegyurából hogyan válhatnak az emberi méltóságuktól megfosztottak zsarnokává. És ezt nem hagyhatjuk!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
