Nem tudjuk, mit mondana Marx, ha neki kellene elemeznie az LMP kongresszusi döntése óta eltelt fejleményeket – valószínűleg a burzsoázia belső vitájának látná. Mindenesetre tőle tudjuk, hogy a történelem megismétli magát: először mint tragédia, másodszor mint komédia. A történelmet szűkítsük le az LMP pénteki frakcióvezető-választására, amely nem bizonyult eredményesnek. Nem véletlen.
Az LMP-t megalakulását követően gyakran – különösen a jobboldalon – „új SZDSZ-ként” írták le: ezt a címkét nem csak az az egyszerű tény cáfolja, hogy a párt szakpolitikai elképzelései – különösen gazdaságpolitikai kérdésekben – fényévekre van egy piacpárti, liberális párttól, hanem egyúttal az „egykori” SZDSZ és a jelenlegi LMP szavazói sem fedik le egymást. A Republikon Intézet egy korábbi elemzése szerint a 2006-os SZDSZ-szavazók a jelenlegi LMP-tábornak csak tizedét adják.
A LMP mostani helyzete egy ponton azonban hasonlóságot mutat az SZDSZ történetével. 2008 júniusában szoros versenyben Kóka Jánossal szemben Fodor Gábort választották meg az SZDSZ elnökének, ugyanakkor a frakcióvezetői tisztséget az előbbi „vitte”. Míg a pártban Fodornak volt többsége, addig a frakcióban Kókának. A kétpólusú, személyi törésvonallal és belső konfliktusokkal terhelt párt szinte rohant a Marx által megénekelt tragédiába.
Az LMP-frakcióban a Jávor-féle vonal, a pártban – vékony többséggel – a schifferi állásponton lévők vannak többségben. Ugyanakkor, ha a jávori politikát támogatók következetesek kívánnak maradni álláspontjukhoz, úgy a leendő frakcióvezető körükből nem kerülhet ki. Viszont, mivel a frakcióban többségben vannak, csak ők emelhetik fel a velük egyébként egyet nem értő jelöltet.
„Azt mondták, egyem meg, amit főztem, de nem adtak hozzá kést és villát” – fogalmazott Schiffer András pénteken a frakcióülést követően, amikor is Jávorék nem támogatták megválasztását. Egy párt számára kétségkívül az a leghatékonyabb, ha stratégiája nem válik kétszólamúvá, mindenki egy irányba megy. Az irányról azonban nincs konszenzus az LMP-ben. Míg Schifferék nem kívánnak együttműködni parlamenti pártokkal, illetve csatlakozni az Együtt 2014-hez, addig Jávorék egy „nyílt tárgyalási sorozat” pártján vannak, amelynek végén egy esetleges együttműködés szándéka állhat.
Egy mindenféle együttműködéstől elzárkózó, vidéki beágyazottsággal érdemben alig rendelkező, nyilvánossághoz alig hozzáférő LMP számára 2014-ben meglehetősen nehéz lenne nem csak kormányváltó, hanem a parlamenti pártok egyikének lenni. Az LMP által korábban ambicionált „új pólus” szervezetei pedig ma már az Együtt 2014 alapítói.
Jávor szerint szavazóik kétharmada-háromnegyede az együttműködés támogatója, így az együttműködési stratégia nem csak a kormányváltás, hanem a párt „túlélése” szempontja felöl nézve is racionálisnak bizonyulhat. Nyilvánvaló, hogy a frakcióban történő személyi háttérbe szorulással a jávori stratégia is az asztalfiókban maradhat. Már amennyiben az LMP idővel nem írja felül kongresszusi döntését. Ma még ez sem kizárt. Viszont addig is: ha nem talál a frakció konszenzusos vezetőt (és stratégiát), úgy vagy a kétpólusú párt (frakció vs. tagság), vagy az egyik fél (teljes) veresége lehet a forgatókönyv.
Az SZDSZ történelme tehát visszatért: a tragédia már megtörtént. Most mindkét félnek kölcsönösen kellene engednie. Nem csak egymásnak, hanem a politikai realitásnak. Talán így az LMP elkerülheti, hogy története a tragédiából ne komédiába, hanem a kormányváltásba fusson bele.
A szerző politológus, az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) igazgatója
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!