Míg 2010 tavasza előtt a radikális jobboldal uralta az utcát, addig napjainkra a kormányzati politikával szemben szerveződő új ellenzék is elhagyta a politizálás hagyományos kereteit. A magyar többségi társadalom „legendásan” tud passzív maradni és hallgatni akkor, amikor jogai mellett kellene kiállnia, de 2010 után ezt illetően minden bizonnyal törés következett be.
A kétharmad erőpolitikája, a jelenlegi parlamenti pártok átmeneti bénultsága, a demokrácia intézményeinek kormányzati felülírása, illetve az új politikai szereplők (pártok, mozgalmak) megjelenése együttesen eredményezhetik azt, hogy pozitív irányba változhat meg viszonyunk a demokráciához, a jogállamhoz, a politizáláshoz és a civil társadalomhoz. Egyelőre ez azonban csak feltételes módban értendő, a civilség „gyermekbetegségeit” ugyanis még magukon viselik az új politikai szereplők. S ez teljesen érthető is.
A napokban újra divatba jött a civileket kritizálni, holott elismerésre méltó szereplőkről kell, hogy beszéljünk. Az Egymillióan a sajtószabadságért (Milla) például egy egypontos mozgalomból (sajtószabadság ügye) egy heterogén, követeléseiben és mondandójában is több ügyet felvállaló ernyőmozgalommá nőtte ki magát. Október 23-án az általa szervezett tüntetésen a civilek már nem csak a médiatörvény ellen szólaltak fel, hanem a munkavállalói jogok mellett, a progresszív kultúra intézményeinek és a közszolgálati tájékoztatás védelmében, továbbá az alacsony jövedelmű társadalmi csoportok felzárkóztatása érdekében.
Ennek a „képviseleti” sokszínűségnek egyik nagy előnye, hogy szinte azonnal reagál a társadalom rezdüléseire, minden, az egyes kormányzati intézkedések által negatívan érintett szereplőnek „mikrofont” ad vagy megjeleníti problémáját. A Milla problémaérzékenységből jelesre vizsgázott, akárcsak a mobilizáció vonatkozásában. Ezek pozitív fejlemények, a kérdés azonban az, hogy mire megyünk mindezzel.
A demokrata civilek mozgalmi dinamikája most érhet abba a szakaszba, hogy a hatékony érdekképviselet szempontjából „partnereket” kell keresnie, és a konszenzusorientáltságot nem csak „belül”, saját köreiben, hanem a már intézményesült és szintén demokrata politikai szereplőkkel szemben is bizonyítania kell. A konfrontációra és konfliktusok generálására épülő kormányzati politikával szemben az összefogás nem épülhet egyes demokrata politikai aktorok elutasítására. Természetesen nem a pártokba kell „bemenni”, ahogyan utóbbiaknak sem szabad gyarmatosítani a civileket.
A főiskolásokat és egyetemistákat mobilizáló Hallgatói Hálózat képviselője szerint a „nagypolitika piszkos meló”.
A helyzet úgy áll, hogy egyrészt immáron ők is részesei a politikai térnek, másrészt parlamentáris, képviseleti demokráciában élünk, amelyben voksainkat pártokra adjuk le. Ideális esetben azokra a pártokra, amelyek képesek a civilek „hangját” meghallani, és eléggé innovatívnak bizonyulnak ahhoz, hogy az előbbiek problémáira megoldást találjanak. Ahogyan egy esetleges tandíj bevezetéséről is politikusok és országgyűlési képviselők döntenek majd, úgy annak mérsékléséről vagy felfüggesztéséről is ők fognak. Mégpedig várhatóan azon pártok képviselői, akiket ma a civilek egy része éppúgy stigmatizál és elítél, mint azt jogosan teszik a kormányzó pártok esetében.
Bár a politikai pártok nem szolgáltak rá arra a bizalomra, hogy a civilek akár közösen is kiálljanak velük, de hosszú távon a kormányzati erőpolitikával szemben egységesen kell fellépni. Ha nem is ma, de hamarosan, akár éves távlatban egy új társadalmi szerződést kell kötni: egyik oldalon a civilek és a szakszervezetek, a másikon pedig a demokrata pártok.
A társadalmi szerződés a béke és a konszenzus jele. A konfliktus és a másik elutasítása pedig a kétharmad nyelve.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
