Bohócok

Én gyerekkorom óta imádom a bohócokat. Valószínűleg hozzájuk fűződik az első „művészi” teljesítményem is, amelyet nagyobbacska otthoni elnáspángolás tett örökre emlékezetessé.

Cirkuszban voltunk a szüleimmel – akkor még nem ebben a mai, modern épületben, amely egyébként éppen negyven éve nyitotta meg a kapuit a nagy „rekonstrukció” után, amikor is négy régi oszlop köré felépítettek egy vadonatúj cirkuszt, „felújítás” címszóval –, hanem még a bizony megkopott régiben.

Még a bohócok nevére is emlékszem: Stefi, Boros, Dedy és Kelly. Azt ugyan nem tudom már, mit csináltak, de azt igen, hogy egész előadás alatt csak őket figyeltem, ők kötöttek le a legjobban.

Másnap délelőtt aztán egyedül voltam otthon, és megpróbáltam magamból – bohócot csinálni. Felvettem a nagymamám tarkabarka pongyoláját, édesanyám rúzsával pirosra festettem a számat meg az orrom hegyét, ám a „fehér arc” ugyancsak nagy fejtörést okozott.

Hosszas töprengés után végül arra a megoldásra jutottam, hogy borotvaszappannal bekentem alaposan az egész arcomat, és szétkentem rajta egy egész kiló lisztet. Grimaszokat vágtam, először csak magamnak a tükörben, aztán kimerészkedtem a gangra is, és az ott megforduló – meglehetősen kisszámú – „közönségemet” is megpróbáltam szórakoztatni. Úgy éreztem, a siker óriási volt.

Nem így a később hazatérő családom körében. Az összekoszolt pongyola, az erősen megfogyatkozott rúzs, no meg az elpocsékolt liszt nem nyerte el a szüleim tetszését, és a fellépti díjam egy nem túlságosan nagy, de annál emlékezetesebb eltángálás volt.

Ennek ellenére, azóta is szeretem a bohócokat. Szerettem és tiszteltem Eötvös Gabi bácsit – „Na, látod? Van másiiiik!” –, de sajnos már ő is csak emlék. Ahogyan csupa emlék az én újra meg újra megnézett kedvenc filmem Federico Fellini sok-sok remekműve közül: a „Bohócok”. Rekviem egy – sajnos már-már eltűnőben lévő – ősi művészeti ágért.

Persze sokfajta bohóc van. Ame­rikában például az a szokás, hogy rengeteg bohóc – nagyon magasak és törpék, nagyon soványak és nagyon kövérek – szebbnél szebb, színpompás ruhákban, gyönyörűen megtervezett maszkokban körbevonul a porondon – és nem csinálnak semmit.

De én még láttam a budapesti Fővárosi Nagycirkuszban fellépni Oleg Popovot, az elmúlt ötven esztendő egyik legnagyobb bohócát. Fantasztikus volt. Kötéltáncolt, bűvészkedett, zsonglőrködött, ahogyan az igazán jó bohócok teszik. Vagyis tréfás, mulatságos, néha paródiaszerű ízelítőt adott valamennyi cirkuszi produkcióból. És ehhez hozzátette magával ragadó személyiségét, no meg a kockás sapkát, a szalmasárga hajat és a hatalmas, világra csodálkozó, kék szempárt.

Talán ő miatta kezdtem gyűjteni a bohócbabákat. Körülvesznek a lakásomban, ülnek a fotelban, hasalnak az íróasztalomon, lógnak a függönyön, szóval itt élnek velem.

Ha rájuk nézek, arra gondolok, hogy milyen szép és vidám lenne az élet, ha mosolyogni tudnánk egymásra, és nem kéne rémülten néznünk a körülöttünk és felettünk csetlő-botló, ügyetlen és rossz közéleti „bohócokat” hétköznapjaink, mindennapjaink porondján…

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!