Vannak percek, amelyekbe beletorlódik a múlt. Kitüntetett pillanatok, többé nem feledhetők. Igazodási pontok. Mérföldkövek.
Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése szinte teljes időtartamában ilyen volt. Ez a nap volt a csúcspont. Az átfordulás napja, amikor a kommunista Magyarország levedlette szürke avas köpenyét, hogy helyet teremtsen az új, jobb, tisztább változatnak. Csupa feszülő mellkasú remény, a megszabadulás kollektív öröme, amikor a szél is mézillatú. Káprázat – nem valóság. Magyarország akkor sarjadó friss bőre negyed század alatt éppoly rühes lett. Viszket, éget, pórusaiból keserű aromák párolognak.
Azon a napon a Hősök terén Árpád lábainál ültünk hárman jó harminc méterrel Gábriel arkangyal védelmezőn kitárt szárnyai alatt a szobortalapzaton: Rády Kriszta, Röhrig Géza meg én.
Három sors.
Ezekben a percekben apám otthon ült, VHS-re vette a történelmi pillanatot és zokogott. Siratta elvesztett évtizedeit, az életét. Akkor már évek óta tőle különvált anyám virágcsokorral a kézben araszolt a sorban, hogy megállhasson egy rövid percre a koporsók előtt, melyekben, mint görög sorstragédiák holtjai, a benn porladók épp a rájuk küldött átok alól szabadultak. Ötvenhat mindkettejük ifjúságának alapélménye volt, mint most nekem ’89 júniusa. A koporsók körül ismerőseim, barátaim, kollégáim álltak őrt lelkes, szélborzolta emelkedettséggel. Néma megrendültség ült a téren. Csak Mensáros László és Darvas Iván szavai kopogtak monotonon, ahogy az ’56-os mártírok neveit sorolták.
E napnak volt egy pillanata, amire aki jelen volt, kitörölhetetlen emlékként emlékezik. Nem! Nem a forradalmár arcszőrzetű izgága fiatalember szavai voltak ezek. Mécs Imre szónoklata volt. Beszéde alatt egyszer csak megtorpant, és halkan arra kérte az egybegyűlteket, a térre besűrült több százezer embert, hogy fogják meg egymás kezét. Ez volt a pillanat, ahová múlt és az akkor még talányos jövő besűrűsödött.
Hálás vagyok Mécsnek ezért. Egyik kezemmel Röhrig Géza kezét fogtam, a másikkal akkori szerelmemét, Rády Krisztáét. Ők szomszéd ismeretlenekhez kapcsolódtak, Krisztán és Gézán keresztül százezernyi ember energiája áramlott át a testemen, s a néma pillanat emléke most is itt remeg bennem. Az új időszámítás e perctől indult.
Nem tudhattuk, honnan is tudhattuk volna életre kíváncsi huszonévesek, hogy az új idő mit hoz igazán. Merre repít majd bennünket az élet. És merre a halál. Mivé poshad országunk, hazánk, miféle barna gombák lyukasztják, pödrik majd fel e régi fénykép sarkait, hogy a tömeg fölött Árpád lábába kapaszkodó lelkesült fiatalok arcai mivé fakulnak.
Először Kriszta lepte el a címlapokat. Halála megdöbbentette a franciákat. Évek óta akkor már a férjéért áldozatosan kiálló nő jelképe volt. Hét év pokol után ment föl a padlásra egy reggelen, hogy kampót keressen magának a merevítő gerendák egyikén. Férje, két gyermekük apja, a magyar viszonyok közt elképzelhetetlenül népszerű rock’n’roll sztár gyilkossá lett szerelmi szenvedély miatt. Nem Krisztát, egy másik asszonyt juttatott halálba évekkel azelőtt. Perének minden momentumát alaposan rágcsálták a francia és nemzetközi lapok, kivált Kriszta sorsdöntő vallomását, mikor úgy nyilatkozott, hogy férje rá kezet sosem emelt. Ezzel másodszor mentette meg csalárd férje életét. Ekkor lett – mint Tolsztoj feltámadásának asszonya – a kitartó hűség példája, s amikor legendás, az egész környezetét besugárzó mosolya végképp lehámlott arcáról, ereje elfogyott, élete végképp kiürült, és felkötötte magát, Franciaország megrendült. Nem csak a bulvárvilág. Főleg nem az.
Aztán én kerültem címlapra öt évvel Kriszta után. Alamuszi rágalmak öltötték magukra a tényszerű közlés álruháját. Magyarország megposhadásának tünete és tán oka is, hogy az újságírás, melynek a Nyugaton ma is képviselt alapos módszertana iránti elkötelezettség idejétmúlt, s a legegyértelműbb tények ellenére bármikor bármiből képes ügyet faragni. És faragott is, áldozattá formázva egy kislányt, töltőtollból csorgó mocsokkal megrajzolva egy aljas apa amúgy hamis képét.
És most Géza mosolyog a címlapokon. Röhrig Géza, a győző! Akinek sikerült leküzdenie a 42 kilométert, mialatt mások kiestek, vagy az út menti árok fölé dőlnek, térdüket fogva kinyújtott karral és fulladva lihegnek. Géza áttépte a megérkezés szalagját. Háromból egy.
Utoljára egy éve láttam, a Lipótváros egyik utcájában. Akkor valóban futott, zihálva, egyhelyben is megőrzött ritmussal váltottunk pár szót: filmszerep, most igen, itthon, hosszú idő után etc., hívjuk egymást. Utoljára e villanás előtt a Columbia Egyetemhez közeli mexikóiak vezette magyar cukrászdában teáztunk New Yorkban, hol a Rigó Jancsi-feliratról már rég lehullt az ékezet. Géza messzire jutott, mert messzire kellett mennie. Ott találta meg önmagát, azt, amit itthon is régtől keresett. Messzire ment és mélyre önmagában. Bejárt egy utat, amely most a magaslatokra vezette őt. Géza szakállas ortodox zsidó arca, harminc éve ismert izzó szeme kiégeti az újságpapírt, a monitort.
Ez június 16. öröksége. A reményeké. Pusztulat, gyalázat és káprázatos siker, egy életmunka hangos megbecsülése. Öröm és büszkeség. Hármunk közül ketten elmentek, én maradtam csak itthon. Elszakadva a szülőhazától, a kockázat önhalálhoz és diadalhoz vezetett. Itthon csak a gyalázat maradt. Ez a számvetés summája. Vannak percek, amelyek többek önmaguknál. Abba a percbe, ahogy Árpád és vezéreinek talapzatán álltunk, megilletődve szorítva egymás – azokon át pedig még százezrek – kezét, belészorult hármunk következő negyed évszázadának története is. Vágyom, hogy Géza önnön élete feletti győzelme egyszer talán egy új időszámítás apró összetevője legyen. Apró mezsgyekő, honnan jobb reményekkel indulhatunk tovább.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
