– Akkor mondja el, mi történt!

– Uram, hét órája ülünk itt. Amit tudtam, már elmondtam.

– Mondja el még egyszer. Ráérünk.

– Jó. Mire kíváncsi?

– Van valami perverziója?

– Hogy tartozik ez ide?

– Minden ide tartozik. Van valami perverziója?

– Van.

– Tessék, hallgatom.

Kinyílik a félhomályos szoba ajtaja. Egy öltönyös, fiatal férfi dugja be a fejét:

– Főnök. Megyünk a kínaiba. Hozzunk magának valamit?

– Egy szecsuáni csirkét zöldséges rizzsel.

A fiatal férfi becsukja az ajtót. A Főnök az asztali lámpa fényét az asztal mögött ülő idősebb férfi borostás, elnyúzott arcára irányítja.

– Szóval azt ígérte, beszél a perverzióiról.

– Csak egy van.

– Ne kíméljen.

– Tudja, én profi olvasó vagyok. Régen is faltam a könyveket, de tíz éve, amióta nyugdíjas vagyok, szinte teljesen ez tölti ki az életemet. A betűk. És igen, van egy perverzióm. Imádom a rossz könyveket. Egészen pontosan a nagy írók rossz műveit.

– Eddig úgy tudtam, a nagy írók jó könyveket írnak. Ezért nagy írók.

– Nem, uram, a nagy írók se írnak mindig jó könyveket. Sőt! A rossz írók rossz könyveket írnak, a közepes írók közepes könyveket, a jó írók jó könyveket, a nagy írók meg hol nagy, hol jó, hol közepes, hol rossz könyveket írnak. Na most engem a nagy írók rossz könyvei izgatnak fel. Minél nagyobb az író és minél rosszabb a könyv – az én élvezetem annál nagyobb.

– Nem egészen tudom önt követni, Masni úr.

– Pedig nem olyan bonyolult. Mondok néhány példát. Hemingway fantasztikusan nagy író. Kevés nagyobb novellista létezik nála. Mégis penetránsan rossz regényeket tudott fabrikálni. Az Akiért a harang szól például nemcsak nyálas, kiszámítható és didaktikus, de végtelenül unalmas is. Mégis, a nagy író rossz könyve különleges portéka. Éppen azért, mert nagy író írta. A nagy író ugyanis fércműveiben is nagy író tud maradni – rosszat is elegánsan ír. A nagy író vacak munkái közben is elvarázsolja olvasóit egy-egy pazar hasonlatával, pengeélen közlekedő mondatával, varázsos leírásával. Még fárasztó okoskodásai és csöpögős szerelmi rajzolatai közben is érezzük a titokzatos nyelvi áramot, ami csak a legnagyobbak sajátja. Engem mint olvasót ezek izgatnak fel, a vacakság tengerében úszó gyöngyszemek. Azt hiszem, ezt nevezhetjük bizonyos szempontból perverziónak.

Az ajtó kinyílik, ezúttal egy fiatal nő dugja be fejét:

– Főnök, a felesége hívta. Azt kéri, ne felejtse el, fél nyolcra a főügyészék mennek magukhoz vacsorára.

– Jó, hogy szól, Magdika. Teljesen kiment a fejemből.

Az ajtó bezáródik.

– Kérem, gyorsítsunk a tempón. Hallhatta, nem érek rá egész éjjel.

– Uram, eddig azt mondta, ráérünk.

– Rosszul mondtam. Kérem, térjen a tárgyra.

– Rendben. Ott van például Máraitól az Eszter hagyatéka. Bűnrossz – imádom. De ne is erről beszéljünk. Inkább a kedvencemről: Ottlik Budájáról. Kínosan szentimentális, krónikusan szőrszálhasogató, veszettül bő lére eresztett, idegesítően egoista, néhol a közhelybölcselet iskolapéldája… Na és ez a vég nélküli nyavalygás majd’ négyszáz oldalon keresztül arról, hogy a szavak pontatlanok, képtelenek lefesteni a valóságot! Mintha egy kőszobrász faragás helyett folyton a bazaltot basztatná. Az ember legszívesebben rákiabálna: Géza, hagyd már abba, hát ezt már egyszer (kétszer, háromszor…) megírtad jól is! Mit jól, zseniálisan.

– De ha ilyen rossz könyvnek tartja, akkor miért állította az előbb, hogy a kedvence?

– Hát mert igazából a rossz könyvek közben válik el, hogy egy író tényleg nagy író-e. Itt válik el a szar a májtól. És Ottlik a Budában is akkorákat csillog, hogy beleremeg a szív. Hallgassa csak: „Tudod, nagymama” – mondta, vagy inkább mesélte neki: – „Mindenki le van szarva.” „Én is?” – kérdezte Bianka érdeklődéssel. Erre kíváncsi volt. Medve kicsit hátrahőkölt. Rázta a fejét – nem, nem. „Akkor nem mindenki. Fontold meg! Mert akkor feleannyit se ér a dolog, kisfiam.” Igaz. Megölelte nagyanyját. „Hát ezt jól elrontottad nekem, drágám!” – (gondolta).

A Főnök idegesen vakarta meg kopasz fejét.

– Masni úr, ne raboljuk egymás idejét. Tudja jól, hogy én melyik perverziójára gondoltam. Azt mondja meg, miért ölte meg hetedik áldozatát, özvegy Kuknernét.

– Ebben nincs semmi perverzió, nyomozó úr. Két évtizede szórakozik velem. Folyton áttolja a gangon a kovászos uborkás üvegemet a napról az árnyékra. Meg kellett halnia. Ez nem perverzió, hanem jéghideg racionalitás. Vagy jogos önvédelem, ha úgy jobban tetszik.

– Kálmán, ez a hetedik nem vall önre. Vérpatak, szétdobált testrészek, l’art pour l’art brutalitás…

– Igaza van, nem ezt tartom legjobb munkámnak. A villanyóra-leolvasó megzavart, kapkodni kezdtem. De azért vannak pazar részletek, ezt el kell ismernie. Nézze csak meg a fülét.

A nyomozó kinyit egy aktát, lapozza a fotókat.

– No jó, mára ennyi – mondja és bólint egyet.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!