Luft bácsi a másodikon lakott egy elég nagy lakásban egyedül. A felesége már vagy húsz éve meghalt, Luft tíz éve nyugdíjas volt. Szigorú hetirend szerint élt. Hétfőtől péntekig a garázsban dolgozott, szombaton megfőzött egész hétre, vasárnap mosott és fürdött. Az utóbbi években ezt a szigorú hetirendet csak a depresszió tudta felrúgni.
Amikor rátört a léleksüllyedés, minden összekavarodott. Volt, hogy kedden mosott, pénteken főzött – de olyan is történt, hogy egész héten csak fészbukozott a konyhában a lányától örökölt laptopon, le se ment a garázsba. Maga se tudta, hogyan mennek el napok, hetek a fészbukkal, hogy mit csinál ott ennyi ideig. Bejelölte ismerősnek Kovács Katit például, azt hitte, ettől jobb lesz, de nem. Kicsit utána ugyan jobb volt, de fél óra múlva már megint ugyanaz a búskomorság lepte el a szívét, mint azelőtt: úgy érezte, mintha a vállán egy nagy fekete madár ülne, aki szépen, lassan, komótosan elcsipegeti a csőrével az ő életét. Hogy depressziós, ezt a háziorvostól tudta, aki fel is írt valami tablettákat, de Luft ezeket nem váltotta ki. Inkább fészbukozott.
Amikor azonban a nagy, fekete madár hirtelen tovaszállt válláról, Luft napi- és hetirendje rögvest helyreállt. Már reggel nyolckor lent volt a garázsban, és szerelte a régi járgányokat.
Bömbölt a Bartók rádió, és ő négyig, ötig, néha még hatig is bütykölt. Volt munkája bőven. Amikor nyugdíjba ment, a háztól kibérelte a garázst, az egyetlen garázst az udvarban. Itt dolgozott. Csak régi járműveket hordtak hozzá: Pannónia motort, Trabantot, Wartburgot, Ladát, még Zaporozsecet is.
Ezekhez már alig értett valaki, de Luft kipofozta őket, bármi volt a bajuk. Időt és energiát nem sajnált, alapos volt, és nem kért sokat. Nem volt szüksége pénzre. Hetente megfőzött, valami kiadós ételt: babot, lencsét, káposztát: ezt ette egy hétig. Két ruhája volt, a dolgozós meg az utcai, otthon fürdőköpenyben járt. A nyugdíja fedezte a rezsijét, és senkije nem volt, akire költeni lehetett volna, még egy macskája se.
Luft azon a télen szinte ki se jött a lakásból, a depresszió leterítette, egész nap csak gubbasztott a konyhában, és a fészbukot bújta (már ismerőse volt Koós János, Louis de Funes, Platini, Maradona, a miniszterelnök, egy pár ellenzéki politikus, Sylvester Stallone, a volt főnökének a fia, néhány egykori vállalati kolléga, Bartók Béla, Rejtő Jenő, Marilyn Monroe, Belmondo, Cicciolina, Hofi Géza, Piczula és még pontosan hétszáznyolc személy). De ahogy a tél elment, és egy március eleji napon kisütött végre a nap, Luft mélabújának is vége szakadt. Kedd volt, és már reggel fél nyolckor lement a garázsba. Egész nap egy hatvankettes Skodát szedett szét és rakott össze. Fél hét volt, mire előjött a műhelyéből olajos dolgozóruhájában: egy régi farmer kezeslábasban.
Éppen zárta a garázsajtón a lakatot, mikor Piczula, a házmester állt meg mögötte. Piczula igazából nem volt házmester, mert ekkor már nem voltak az országban házmesterek. Ő csak a házmesterlakásban lakott, így aztán kinevezte magát házmesternek. Mivel unatkozott: intézkedett, figyelt, kotnyeleskedett.
Alacsony, szürke kis egérember volt ez a Piczula.
„Luft urat keresték a délelőtt folyamán!”
„Most mondja? Este?” – kérdezte Luft.
„Azt hittem, nincs itthon. A lakásban nem nyitott ajtót, innen meg nem hallottam a rádiót” – mutatott Piczula a garázsra.
Luft most jött rá, olyan hirtelen és olyan nagy hévvel vágott neki újra a munkának, hogy elfelejtette bekapcsolni a zenét.
„És ki keresett?”
„Valami orosz.”
„Orosz?”
„Az.”
„Honnan veszi, hogy orosz volt?”
„Oroszul beszélt.”
Luft most elgondolkodott: ki lehetett ez az orosz? Három dolog jutott eszébe.
1. Az apja jött haza az orosz hadifogságból. „Ez ugyan nem valószínű, mert a fater százhárom éves lenne, ha élne.”
2. Azután beugrott neki, hogy valami könyvben olvasta, vagy filmben, tévében látta talán, hogy az Ördög oroszul beszél. „De mi dolga lenne velem a Sátánnak?”
3. „Talán egy újabb orosz megszállás?” – tette fel magában a kérdést.
„Mondja, Piczula! Ez az egyén, aki keresett, katonaruhában volt?”
„Dehogy. Szürke öltönyt viselt, piros nyakkendőt. Volt nála egy fekete aktatáska is.”
„És biztos orosz volt? Úgy értem, biztos, hogy oroszul beszélt? Nem lehet, hogy németül, angolul vagy mondjuk szlovákul?”
„Hát, nem is tudom. De, lehet. Lehet, hogy szlovákul. Vagy németül. De nem angolul, nem. Esetleg franciául.”
„És hogy festett?”
„Nagy orosz mackó volt, szakállas!”
„Szakállas?”
„Az.”
„És hozott valamit javíttatni? Autót vagy motorkerékpárt?”
„Nem, Luft úr, gyalog volt.”
„Honnan tudja?”
„Kikísértem a kapun. Láttam, ahogy a sarkon felszáll a villamosra.”
Luft megvakarta kopasz fejét. Egyszer jött hozzá egy francia férfi egy Citroën Kacsával, de az nem volt szakállas és nem volt mackó. Egyszer meg egy amerikai nő kereste, de arról meg kiderült, nem autót hozott, hanem valami mormon volt.
„Na, jól van, Piczula. Azért ne egye magát.”
„Gondolja, hogy be kellett volna kopogtatnom a garázsba?”
„Nem tudhatta, hogy itt vagyok. Nem szólt a zene. És olyan rég voltam a műhelyemben.”
„De otthon se volt. És elmenni nem szokott itthonról.”
„Na, látja ez igaz…”
Aztán még álltak egy ideig, végül Luft bácsi elbúcsúzott.
Maga se értette, miért, de az a boldogság, amit attól várt, hogy Kovács Katit bejelölte ismerősének a fészbukon (és Kovács Kati visszajelölte őt), most váratlanul beköszöntött a lelkében. És nem távozott napok, hetek, hónapok múlva sem. Hetirendjét pontosan betartotta: hétközben serényen dolgozott, szombaton főzött, vasárnap fürdött, és esténként mindig eszébe jutott az orosz, aki őt kereste.
„Ha fontos, vissza fog jönni” – gondolta elalvás előtt. Aztán tűzpiros Moszkvicsokról, csillogó, fekete Volgákról, sínautóvá átalakított Csajkákról álmodott – éppen olyanokról, amilyeneket annak idején, fiatal korában a vállalatnál szerelt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!