Desewffy Tibor: Temetni jöttem...

De miért épp most? Sokat hallunk vezetési, illetve szerkezeti problémákról – de ezek nem adnak választ arra kérdésre, hogy miért éppen most történt az, ami történni látszik. Biztosan sok magyarázó elem van, amit érdemes figyelembe venni, itt csak két megfontolást vetnék fel.

A modern képviseleti elven működő politikának is lényege a harc. Ez az általános igazság az orbáni Magyarországon még inkább érvényes. A képviseleti rendszer többletét az adja, mondjuk, a törzsi háborúkhoz képest, hogy az általunk erre a feladatra a munkamegosztásban kijelölt szereplőknek kell megvívniuk ezeket a csatákat. Na mármost, a Fülkefor világában a relatív orbáni többség mellett különböző okokból a társadalom nagy csoportjai érzik magukat jogosan megalázottnak, megsértettnek és kisemmizettnek.

Ezeknek az embereknek egy része a kormányváltó összefogástól várta, hogy futását megfutja, harcát megharcolja – értük és helyettük, velük és miattuk. Ehhez képest azt látták, hogy Mesterházy előbb kipasszírozta Gyurcsányt és az öregeket az MSZP-ből, aztán villámgyorsan reagált Bajnai színrelépésére és szorította egyre rosszabb alkupozícióba az Együttet. Ugyan már ebben az időszakban is kelthetett némi zavart,hogy a Mesterházy-féle vezetésnek sem a választók megszólítására, sem a Fidesz, ne adj isten, Orbán Viktor megütésére nem volt kapacitása, de idén januárig elvileg még élhetett a remény, hogy a belső machinációkban megmutatkozó képességek egyszer megjelennek a valódi, a pártok közötti küzdelmet jelentő politikában is. De nem ez történt. Az országgyűlési kampányban Mesterházy és a szocialisták erőtlen, az ingerküszöböt csak alulról kapirgáló módon vettek részt. Ha például megnézzük az kampányidőszak online szerepléseit, döbbenten látjuk, hogy ebben a szófelhőben egy (ex)szocialista politikus neve szerepel olvasható méretben – az olvasó fantáziájára bízom, ki az.

(Mivel én sem találtam volna ki, hadd írjam itt le a megfejtést: Zuschlag János szerepelt az online térben leginkább.)

Ez a passzivitás, ahogy a szocialisták és Mesterházy elszabotálták a kampányt, sok találgatásra ad okot. Az, hogy most ez a párt számára tragédiához vezetett – szemben mondjuk a ’98-as Szekeres Imre által vezetett, szintén „elég spórolós” kampánnyal – az a szó szerint harci helyzetből fakadt. Ma, amikor a társadalom tényleges és jelentős csoportjai érzik úgy, hogy megfulladnak, mert Orbán elszívja előlük a levegőt, amikor szimbolikusan és ténylegesen is emberek százezreit, millióit alázzák meg, fenyegetik egzisztenciájukban és identitásukban, akkor egy politikus sok mindent megtehet, csak egyet nem: nem hagyhatja magára azokat az embereket, akik bízni akarnak benne, abban, hogy harcolni fog értük. A szocialisták és Mesterházy ezt a bűnt követték el. Az országgyűlési választások eredményét értelmező narratívában így vált döntő elemmé az, hogy Rogán személyének támadása Molnár Zsolt ízlése ellen való. A valóságban ez egy pimf ügy, de mégis lehetőséget ad ennek a választások után egyre erősödő érzületnek a megfogalmazására, megjelenítésére: elárultatok. És nem fogok rátok szavazni, hanem bárki másra – leginkább, akiről feltételezhetem, hogy kiáll értem – és a szocialisták pechjére az étlapon most volt is néhány alternatíva.

Azt nem tudom – senki sem tudhatja –, hogy van-e innen visszaút a szocialistáknak.

Mesterházy lemondása és az új elnök jelölésének lázában egy olyan nagy teoretikust idéznék, mint Szanyi kapitány: „azért ez nem egy személyzeti kérdés”. Valóban nem csak az. A magyar politikának, és bizonyos értelemben az egész magyar kultúrának, az egyik legmostohábban kezelt, semmibe vett fogalma a teljesítmény. Nem az a lényeg, hogy ki lesz az MSZP elnöke, hanem, hogy képes-e a vezetésével a párt teljesítményt felmutatni. Tudom, sokan ezt szőrszálhasogatásnak, szofizmusnak tartják, pedig nagyon fontos lenne, hogy visszahelyezzük a politikában (is) a teljesítményt a középpontba.

A későmodern világban titulusokból és pozíciókból önmagában semmi nem fakad. Ne azt nézzük, mi a stallum, mi a rang, azt nézzük, mit hoz létre, milyen hullámokat kavar, mennyire meggyőző az adott politikai szereplő teljesítménye. Mesterházy tökéletes, bár negatív példa: habár minden lehetséges címet begyűjtött, hiszen ő volt a pártelnök, a frakcióvezető, a közös listavezető, miniszterelnök-jelölt, pártján kívül semmit nem hozott létre, senki fantáziáját nem ragadta meg, senkit semmiről nem győzött meg. Akármit gondolunk Orbán Viktor borzalmas centrális erőteréről, annak létrehozása politikai teljesítmény, miként az volt Gyurcsány 2006-os győzelme is. Nem a pozícióból, a kinevezésből, a felhatalmazásból fakadtak ezek, hanem a sikerek mögött álló, azok alapjául szolgáló teljesítményből.

A politika egyik szépsége az, hogy ez a teljesítmény sokszínű és az adott helyzethez kötött – így nincs olyan receptje, mint a kolozsvári káposzta elkészítésének. Ahogy annak sincs receptje, hogy a szocialisták szétesését hogyan lehetne megállítani. Nem is biztos, hogy meg kell. De az biztos, hogy ahhoz, hogy a baloldalt integrálja és versenyképessé tegye valaki, ahhoz gondolnia kell valamit arról, hogy merre megy a világ, hol van ebben a globális felfordulásban a baloldal helye. Eléggé szerethetőnek kell lennie ahhoz, hogy megszólíthassa a közepet, képesnek kell lennie arra, hogy menedzselje ezt furcsa, baloldali konglomerátumot. De leginkább képesnek kell lennie igazán harcolni a szegényekért, az ázott lelkűekért, a kisemmizettekért és megalázottakért – a magyar „középosztályért”.

Mivel Ferenc pápa jelenleg igazán elfoglalt, kíváncsian várjuk, mikor jön el az a szereplő, aki megfelel ezeknek az alapelvárásoknak. Addig marad Orbán, az egykulcsos adó, a neokon nepotizmus, a szittyaromantika, a terepjáró-bunkóság, a falábú focisták bálványozása – és a tévés celebekkel közpénzekből kacagva hentergő fideszes ficsúr pasák pezsgőző dáridójának hangja száll az elnyomorodó milliók kunyhói felett.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!