Vaskalaposok ma is élnek közöttünk, nem is kevesen. Elöljáróban azt azért érdemes megjegyezni, hogy a vaskalap, a fémből készült, mindig is létezett.

 

Főként azóta, hogy az ember úgy döntött, valami oknál fogva és főként célból legyilkolja a másikat, lehetőleg reguláris formában és szervezettségben. Ezt a födőt tették a gyalogság tagjainak fejére, hogy védjen kardoktól, lándzsáktól, nyilaktól és egyéb eldobott tárgytól csontot, húst, és legfőképpen életet. A vaskalapos embert azonban, azt a bizonyos kicsinyeskedőt, csökönyöst, makacs maradiságban szenvedőt másvalamiről nevezték el. Bár, ha nagyon szigorúan vesszük, tudható, hogy nem kell ahhoz fegyver vagy páncél, hogy valakinek megnyomorítsuk a lelkét, elvegyük kedvét a szárnyalástól vagy elhitessük vele, hogy az élet már csak olyan, amilyennek néhány ember, szűk hatalmi elit érdekei szerint lennie kellene.

De még innen nézve sem egészen érthető, hogy miért éppen a nyakas kálvinisták fejfödője után maradt az utókorra az a kifejezés, hogy valaki vaskalapos. Ám ne legyünk vaskalaposak, mert ha már úgy alakult, hogy az egykor világot járt reformátusok egy posztóból készült, háromszög alakú kalappal a fejükön tértek haza Sárospatakra, Debrecenbe, majd nem tettek mást, mint hogy a fejfedőt hordva nem csupán a divatos viselethez, de hitbéli elveikhez is ragaszkodtak, olykor a változások ellenében is, akkor ez a kifejezés már így, innen marad az utókorra.

S hogy mennyire erősen tartja magát a vaskalapos kifejezés még ma is, milyen mély nyomot hagyott a mindennapokban, mi sem példázza jobban, hogy az utolsó, posztóból készült vaskalap állítólag egy kassai református lelkésszel, bizonyos Ferenczy Józseffel együtt szállt sírba. Merthogy ezt a háromszög alakú, csókaorrú fejfedőt viselte, amikor 1873-ban koporsóba tették.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!