Dragomán György: Átélni a honvágyat

Próbáld elképzelni, hogy nem itthon vagy. Hogy egészen máshol vagy. Már nagyon régen ott vagy, hónapok óta, évek óta.

Nem megy? Segítek.

Képzeld azt, hogy egy domb tetején állsz, egy idegen város szépen rendezett parkja közepén, hűvös van, de nem fázol, az arcodba fúj a friss szél, felnézel a tornyosan gomolygó felhőkre, egy villanásnyi időre azt gondolod, hogy akár itthon is lehetnél itt, sóhajtasz egyet, igen, itthon, és mintha a sóhajtás erejétől egy villanásnyi idő alatt minden megváltozott volna, rád tör a honvágy.

Felnézel az égre, és nem egészen olyan, mint amilyennek lenni kellene, éppcsak egy kicsit más, éppcsak egy kicsit ismeretlen, idegen.

Idegen az ég, idegen a föld, idegen az ország, idegen a város, te is idegen vagy. Nem ide tartozol.

Lehajtod a fejed, mész, nincsen maradásod.

Csúszik a síkos fű a cipőd alatt, pattog a murva, úgy sietsz, el innen, vissza, haza, a legrövidebb úton akarsz oda visszajutni, most azonnal. Egy nagy pocsolyához érsz, megsüllyedt a sétaút alapja, belefolyt a túlcsordult szökőkút vize, átgázolsz rajta, mélyebb, mint gondoltad, megtelik vízzel a cipőd.

Megállsz, lenézel, a lábad körül örvénylik még a víz a lépéseid lendületétől, aztán a tükre fodrozva kisimul, meglátod benne a saját arcod.

Egy idegen néz vissza rád onnan, te vagy, persze, ezt az arcot már százszor és ezerszer láttad, most mégse ismered fel magad, egy idegent látsz ott, ijedten nézi a saját tükörképét, az arca összerándul, félelem van rajta, jeges, hideg rémület, a víz hidege elkezd felfelé szivárogni a vádlidon a térded felé, és tudod, hogy nem fog ott megállni, nemsokára elér majd egészen a szívedig.

Az idegen arcot nézed, nem tudod, mit keres itt.

Ki ez, és mit akar, hogy került ide, minek jött ide, minek van itt? Minek van?

Állsz, a vizet nézed, és hirtelen nem csak azt nem tudod magadról, hogy ki vagy, hanem azt sem, hogy honnan indultál, és azt se, hogy hova tartasz.

Nem, ez nem lehet, tudnod kell. Otthonról indultál el, a világ legszebb városából, és oda is akarsz visszamenni, most azonnal vissza fogsz oda menni, nem is érted, mért álltál meg, nem is érted, mért nem tudsz megmozdulni.

Az otthonodra akarsz gondolni, a helyre, ahol felnőttél az utcára, ahol laktál, a házatokra, a szobádra, a régi életedre. Emlékezni akarsz, szépnek akarod látni, és emlékszel is, ott tükröződik minden a vízben – egy villanásnyi időre ott van körülötted a szülővárosod, a szülőföldeden állsz megint, nem egy idegen pocsolya közepén.

Sosem mentél el onnan, sosem mentél el innen. Ott vagy és itt vagy, egyszerre két helyen, tisztán látod azt a régi várost, de már nem ugyanazzal a szemmel látod, mint azelőtt, az indulás előtt, a tekinteted pontosabb és hidegebb, látod már a hibáit és a csúnyaságait, látod magad benne, azt kívánod, bár sose jöttél volna el, hogy sose kellett volna eljönnöd, közben azt is tudod, hogy el kellett jönnöd, ott tovább nem maradhattál, egyszerre érzed magad gyávának és bátornak, ide-oda pingpongozik benned az önsajnálat és a harag, hol azt érzed, hogy mégse kellett volna, hol azt, hogy mégiscsak így jó, emlékezni próbálsz, közben azt is tudod, hogy már nem is az emlékeidre emlékszel, hanem csak magára az emlékezés gesztusára, eleged van ebből a hisztiből, ebből a ziháló tehetetlenségből, az itt-se ottse itt-is-ott-is bénultságból, abból, ahogy ez az érzés mindent kiszürkít körülötted, mintha ezentúl már örökké csak szürke fodrozódó pocsolyavizen tükröződve láthatnád csak magad körül a világot.

Állsz, megpróbálsz felnézni az égre, az ég szürke, a felhők is szürkék, a szédülés felfelé ránt, a pocsolya vizének hidege lefele húz, a gyomrod felkavarodik, ahogy elkap és megpördít a saját köldököd körül egy ellenállhatatlan függőleges örvény, az ég tükörképe helyet cserél az éggel, aztán a helyére kerül, hogy utána ismét helyet cseréljenek, ide-oda oszcillál a valóság, semmi sincsen a helyén, te se vagy a helyeden, egy végtelen tükörfolyosón állsz, be vagy zárva egy hosszú pillanatba, azt érzed, örökre ott ragadtál.

Kész. Ennyi volt.

A gyakorlat véget ért. Ha jól csináltad, akkor egy kicsit mindig emlékezni fogsz erre az érzésre, legalább valamennyire tudni fogod, hogy az igazán reménytelen pillanatokban mit jelent az, hogy otthontalanság.

Mondhatod persze, hogy ez nem jó semmire, te nem ilyen vagy, ez nem te vagy, veled ilyen soha, de tudnod kell, hogy ha magát a lehetőséget is elutasítod, akkor valószínűleg soha nem fogod megismerni önmagad.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!