Egy úr szólt

  Azzal kezdte, hogy a legfőbb közjogi méltóság posztjára emelte a házi meghunyászkodási bajnokság közönségdíjasát, aki a minap tette magát országos közröhej tárgyává azzal, hogy nem csak azt nem olvassa el, amit mások tolnak a tolla alá, de a friss hírek szerint a saját nevében írott fogalmazványokat sem. A számvevőszék élére egy elszámolási botrányba keveredett pártközlegény került, a versenyhivatalt egy versenyszabályokat sértő ismeretlen pártközeli ügyvéd vezeti. Az Alkotmánybíróságon még frissek az előre megfontolt szándékból és aljas indokból elkövetett csonkolásos cselekmény sebei. A Magyar Nemzeti Bank vezetőjének homlokára már régebben rákerült a célkereszt, és bár állni látszik az öv alatti sorozásokat, most kapta meg nyakába felügyelőnek a harcostársat, nemsoká esedékes a döntéshozó monetáris tanács átalakítása. Az ügyészség nap nap után kap politikai megrendeléseket, a kormánynak elkötelezett új vezető kinevezéséig már csak párat kell aludni. A független bíróságok ítéleteit politikai bizottság minősíti, és amit még nem látott a civilizált világ: a korábbi ítéletek politikai felülírásáról semmisségi törvényt készít a parlamenti többség.

Maradt még valami, forradalmárok? Ja, majd elfelejtettük, hát a Költségvetési Tanács. Megoldják azt is. Bár a számvevőszék fent említett független elnöke a megszüntetését javasolta, az macerásnak bizonyult eljárásilag. Van egyszerűbb megoldás: nem adnak neki pénzt, nem lesz miből számolgatni, elemezgetni, véleményezni a költségvetési terveket, minek ez a szakmázgatás, meg a fene a nagy függetlenség.

Egy úr szólt kedden a parlamentben. Egy olyan testület vezetője, amelynek létrehozását a Fidesz javasolta. Olyan elnök ő, akit a parlament választott, egyhangúlag, a Fidesz szavazataival. Kimérten elegáns volt most is. Halkan beszélt. Ott, ahol sohasem az számít, mi hangzik el, hanem az, ki mondja. Olyan helyen, ahol karaktergyilkosságokat golyószóróval követnek el, ahol jelzőket szokás aggatni arra, akinek véleménye nem egyezik az akarattal, szóval itt, a magyar Országgyűlésben fontosnak gondolta, hogy beszéljen egy kicsit magáról. Idézet következik a parlamenti jegyzőkönyvből, a bekiabálások rögzítésével, azok sem mentesek a tanulságoktól.

„Mint nyugati határon túli magyar, külön kitüntetésnek tekintem a bizalmat, amit tanúsítottak irántam mindannyiuk részéről, amikor megválasztottak a tanács élére a múlt év elején. Azonban időnként előfordul, hogy egyes napilapok kritikus, néha indulatos véleményt, cikkeket jelentetnek meg rólam. [Lázár János (Fidesz): Ilyen az élet!] Ezek a kritikák az utóbbi hónapokban élesedtek. Nyilván egyik céljuk, hogy valamiképpen próbálják a bizalmat felém és az intézmény felé gyengíteni. Ennek kapcsán szeretném tájékoztatni azokat, akik kevésbé ismernek – sok barátom van itt minden részről –, hogy a motivációm kizárólag a haza javáért való elkötelezettség és egyúttal a szakmámat a cél szolgálatában alkalmazni. (szórványos taps) Ennek a gyökerei valószínűleg visszavezethetők nagyszüleimhez. Apai ágon három generáción át ortopéd sebészektől a klinikai gyógyító szemléletet örököltem. Ha véletlenül a focipályán elesnek, és egy törésük van, akkor a Karolina úti intézetben megtekinthetik a Kopits-falat. [Pálffy István (KDNP): Elvesztettem a fonalat!] Anyai ágon nagyapám Klebelsberg Kunó kultuszminiszter államtitkára volt, hivatása a közszolgálat volt. Az emigrációban mind a két oldalról szüleim belém oltottak valódi polgári értékeket és az erős hazaszeretetet; miközben menekült apácáktól, angolkisasszo nyoktól tanultam magyar irodalmat, történelmet, földrajzot. Továbbá világnézetem formálásához az egyetemi tanulmányaim alatt a jezsuiták és a domonkosok is hozzájárultak. Egyúttal azt is megemlítem, hogy most töltöm be 42. évemet a közszolgálatban, amiből tíz évet Magyarországon a hazámért, nemzetemért dolgoztam. Soha nem bírálok hazám ellenében, csakis érdekében.

” Így beszél magáról egy sokat tapasztalt konzervatív úr. Mikor e szavak elhangzottak, az alkotó – a parlamenti közvetítés tanúsága szerint – hátat fordítva nevetgélt alárendeltjeivel. Tán azt sem hallotta, amikor a konzervatív úr azt mondta: „De Gaulle elnök 1958-ban kiigazítási programot indított. Francia honfitársainak azzal érvelt: áldozathozatal és remény nélkül Franciaország lemarad, és a középszerűség és a dráma között ingadozik. Politikustársainak pedig úgy fogalmazott: egy politikus csak a következő választásra gondol, egy államférfi a következő nemzedékre”.

A világlátott konzervatív úr aggódik, ezért szólt a pulpitusról. Magyarországért aggódik, mert „a költségvetési politika egy kockázatos terv, amelynek esetleges sikertelensége tetemes károkkal járhat”. Szerinte az fenyeget, hogy „négy év múlva, amikor elmúlnak az átmeneti intézkedések, itt maradunk évi több mint 500 milliárd forinttal magasabb költségvetési hiánnyal, csak már a nyugdíjvagyon is elfogyott”. A konzervatív úr figyelmeztetett: „a jövő évtized állami nyugdíjait nem az állam garantálhatja, hanem a jövő évtizedek adófizetői. Ha elég sokan lesznek, és elég sok adót fizetnek, akkor az állam ki tudja fizetni a magasabb nyugdíjakat, ha nem – és ez sokkal valószínűbb –, akkor a nyugdíjra vonatkozó ígéreteit az állam a későbbiekben kénytelen lesz valamilyen formában és valamilyen mértékben visszavonni”. A konzervatív úr talán utolsó parlamenti beszédének utolsó mondata így hangzott: hajrá, Magyarország, hajrá, hitelesség!

Így szurkol hazájának egy konzervatív úr. Utoljára maradt a sorban. Konzervatív urakra itt és most nincs szükség. Ellehetetlenítése az utolsó simítás a nagy művön. A művön, ami egykoron nagyszabású alkotásnak indult, emlékműnek, olyan mellszoborszerűségnek. Ma inkább koporsóformának tűnik a faragvány.

Pont elfér benne a III. Magyar Köztársaság. 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!