És azt hányszor kell még ideírni, hogy ez itt a mélypont? Mikor értjük meg, hogy nincsenek már határok, nincsenek korlátok, átlépni se lehet hát rajtuk? Kiszáradt a Rubicon rég. Hányszor lesz még úgy, hogy köpni kell vagy okádni ettől? Nem is ettől, tőlük. Ezektől. Hányszor lesz még, hogy az éppen aktuális gyomortáji émelygés, a per pillanat létező indulat elfeledteti velünk a tegnapi dühöt, hogy arra sem emlékszünk ma, mitől háborodtunk föl tegnap. Tényleg, fel tudja még idézni valaki, micsoda hét is van mögöttünk?

Megpróbálkozom most vele, csak így, a jegyzőkönyv kedvéért. Rémlik, hogy a hét elején orvosok mondták ki a felfoghatatlant: többen halnak meg nálunk a kórházi állapotok miatt fertőzésben, mint autóbalesetben? A tanárok sztrájkra készülnek, a szülők a szolidaritás formáit keresik, és miközben a lakájsajtóval igyekeznek besároztatni a tiltakozás hangadóit, a fideszesek konkrétan elmenekültek, ha valaki kiejtette előttük a nevet: Habony Árpád. Adekvát is volt Kósa-frakcióvezető visszakérdezése a sajtótájékoztatóján: „Van-e olyan kérdés, amire értelmesen tudok válaszolni?” Nos, nincs, nem tudtok már értelmesen válaszolni semmire se, kérdezni is kár benneteket. Közben a miniszterelnök vejéhez kötődő cégek borítottak sötétségbe magyar városokat, a kormány által lenyúlt cafeteria-rendszer elbukott az európai bíróságon, a kegyvesztett oligarchától, Simicskától el akarják venni a rádióját, az új kegyelt, Vajna pedig el akarja venni mások tévéjét. Rogán szomszédja újabb sok százmilliós megbízást kapott, Habony lapja meg több mint félmilliárdot. Egyre hangosabbak azok az európai hangok, miszerint Magyarországtól meg kell vonni az uniós forrásokat, és nyíltan nevezik már Orbánt Putyin bérencének Európában…

…és aztán, de csak aztán jöttek Kubatov Fidesz-alelnök verőlegényei, hogy megakadályozzák a minden következményében károsnak bizonyult vasárnapi boltzárról szóló népszavazási kezdeményezést, és beadassák az Orbán-rajongó Erdősinével a már amúgy is létező törvényt megerősítő, teljesen értelmetlen kérdését. A demokrácia és az alkotmányos alapjogok, és úgy általában a szabadság és az emberi méltóság ellen elkövetett nyílt erőszak után egy nappal, a cinizmus Parnasszusára hágva Orbán Viktor is bejelentette a maga népszavazását az európai menekültügyi kvóták ellen, ami ugyan ellentétes saját Alaptörvényével is, viszont semmiféle relevanciája nincs az EU-s döntéshozatalra. De alkalmas az indulatok felkeltésére, a gyűlölet felszítására, és persze néhány milliárdnyi közforint elköltésére. Mindarra, ami egyben tartja a jobboldali tábort, és széjjelszakítja ezt az országot.

Nem akarom elhinni, hogy akad még józan ember, még ha szeret is együtt rettegni Orbánnal a menekültektől, aki ez után a hét után is azt mondja még: rendben van ez így. Ez után a hét után nem az a kérdés, hogy Orbán vajon csak blöfföl a népszavazással vagy tényleg ki akarja vezetni Magyarországot Európából, hanem hogy miért nem a megalázott, lenézett, kiröhögött magyarok dühétől védik a kopaszagyúak ezeket mind?

Ezen a ponton általában minden publicisták kedvenc témája következik: a demokratikus ellenzék bénaságának kárhoztatása. A tárgyban magam is rendelkezem némi szókinccsel, ám most, bár az ellenzék felelőssége és lehetősége a feltett kérdés kapcsán megkerülhetetlen, mégis indokoltnak látszik ellépni az ezerszer megírt, megvitatott tematikától. A tényt ugyanis, miszerint Magyarországon tűrhetetlen, elviselhetetlen és immár nyíltan is erőszakos a hatalomgyakorlás, az a paraván fedi el sokak elől, amire a már nyomokban is alig létező parlamentáris demokrácia díszletei vannak festve. Ezt az országot már csak ez a látszatvilág különbözteti meg egy lábszagú autokráciától. A lényeget fedő álcát pedig a demokratikus ellenzék tartja, támasztja, de nem puszta bénaságból teszi, nem is valamiféle sunyi alku okán, inkább kényszerűségből. A rezsim által rájuk kényszerített szerep elfogadása miatt.

De ez után a hét után a szerep tovább nem tartható, a NER-ben Orbán által nekik kijelölt helyet fel kell adni, a paravánt pedig lerombolni azzal, hogy a demokratikus ellenzék pártjai együtt és egységen elhagyják a parlamentet. Nem bojkottálják ideig-óráig, hanem otthagyják nekik. Nem vállalják a biodíszlet dicstelen szerepét, hanem hiányukkal teszik már messziről is láthatóvá, hogy ez a rendszer az, ami: önérdekű, fékevesztett hatalmi tombolás. És nem is nagyon készülnék arra a helyükben, hogy oda 2018-ig érdemes visszamenni. Inkább gondolnám végig, miként lehet az udvari ellenzék teljességgel kilátástalan szerepe helyett új politikát új eszközökkel a parlamenten kívül építeni.

Igen, tudom, felvetődhet ennek kapcsán a kávéházi okoskodás vádja, mert ugyebár a parlamenti jelenlét egyrészt nyilvánosságot, de még inkább egzisztenciát jelent, megélhetést sokaknak. Nem is becsülöm le ennek jelentőségét, csak most azt érzem választói igénynek, hogy ugyan dögöljenek már bele ebbe egy kicsit ők is, ahogy mi beledöglöttünk sokan ebbe a hétbe. Hogy lássák be: a jelenlegi szereposztásban nem tudnak megfelelni a választóik legfőbb elvárásának, a kormányváltásnak, de a még lassan aktuálissá váló összefogósdi ügyében is csak rossz vagy rosszabb megoldások közül választhatnák. Hogy tegyék rá az életüket ők is, ahogy rámegy lassan a fél országé. Nem arra, hogy ki hányadik azon a rohadt országos listán, hanem hogy legalább erre az egyre tudjunk válaszolni: ez, ugye, most már tényleg a mélypont?

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!