A Duna jegét az éghajlati viszonyok kizárják a lehetséges helyszínek közül, de egyébiránt nagyjából-egészében stimmel. A tegnapi performanszot gyanútlan szemlélő inkább vélhette valamiféle monarchikus felszentelésnek, mint egy európai parlamentáris demokrácia éppen aktuális miniszterelnökének eskütételéhez. Előállított az Alaptörvény egy olyan változást is, ami végképp megkülönbözteti a mi kormányfőnk beiktatását minden civilizált országétól. Nem kell tudniillik kormányprogramot írni többé. Hogy választási programot sem kell, azt is a Fidesz vezette be még 2010-ben, de miután kiderült, hogy ennek hiánya nem akadályoz meg semmiféle kétharmadot, ezért a kormányprogram összeállításától is mentesítették most magukat.
Tudom én, hogy az eddigi kormányok eddigi programjait sem olvasta rongyosra a jónép, na de mégiscsak kellett tenni némi erőfeszítést, hogy végiggondolják, mit is kezdenének a rájuk bízott országgal. És volt róla vita is, alkalom az ellenzéknek arra, hogy mondja a magáét, a kormánypártnak meg hogy védje az övét. Ilyen nincs többé, egy program nélküli párt program nélküli miniszterelnöke kapta most gebinbe az országot. Érdekes kísérlet mégis végiggondolni, miről is kellene szólnia egy 2014-es kormányprogramnak, ha lenne.
Például a gazdaságról. Hogy amikor az éves hiány 97 százalékánál tartunk a beiktatás pillanatában, akkor honnan fognak elvenni az év hátralévő részében? És ha az idei kétszázalékos növekedést a béremelésekből és a rezsicsökkentésből táplálkozó fogyasztás és az állami beruházás serkenti, mi lesz, ha kifulladnak ezek az átmeneti tényezők? És hogy mit válaszolunk azokra a számításokra, amelyek szerint az elkövetkező tíz évben is nagyobb adósságterhük marad, mint amekkora az országunk éves összterméke? Hogy lesz ebből kilábalás, felzárkózás, vagy valami ilyesmi az évtizedekre prolongált toporgás helyett?
Vagy lehetne beszélni a nyugdíjakról. Hogy már jövőre költségvetési támogatásra szorul a nyugdíjrendszer, pár éven belül százmilliárdra. Ezt honnan? Mi a megoldása annak a feladványnak, miszerint az államosított magánkasszák 3 ezermilliárdos vagyona szinte teljesen lenullázódott, miközben a közel 3 millió egykori pénztártag teljes nyugdíját az államnak kell majd állnia? És ha a nyugdíjrendszer teljes összeomlását sikerül is elkerülni,a jól kalkulálható öregkori életszínvonal-törésre mi a kormányzati válasz?
Az egészségügyet ügyesen alibizte végig a kormány az elmúlt négy évben: a feszültség nőtt, de a robbanás elmaradt. Vagy csak elodázódott? Hiszen a megbetegedési és a demográfiai trendek, valamint az orvoselvándorlás adatai is jelzik, hogy az előttünk álló négy év ezzel a taktikával már nem úszható meg. És miután a fejlesztéshez, no meg az ágazati békéhez szükséges források közpénzből aligha előteremthetők, ideje újrafogalmazni a kormánypártok viszonyát az egészségügyhöz mint piachoz, miként azt az Uzsoki kórházban már meg is tették.
És munka ügyében maradnak a lózungok? Mert miközben a foglalkoztatási adatok szépen kerekednek, az adóbevételek nem nőnek. Vagyis a statisztikai szépséghez, és – úgy látszik – a választási győzelemhez is hozzájáruló közfoglalkozatásból a valódi munkaerőpiacra nem vezet út. Ráadásul az idei közmunkára szánt összeg fele már az év első három hónapjában elfogyott, a folytatás bizonytalan. Erre vajon honnan lesz pénz? És meddig tartható fenn ez a rendszer egyáltalán? Munkahelyteremtés ügyében elhárulnak-e vajon ebben a négy évben a magánberuházások fejlődése elől a gazdaságpolitikai akadályok, és folytatódik-e a munkaerőköltségek emelkedése, miközben ezek Európa-szerte csökkennek?
És mi a mondás arra, hogy bármilyen eredményességi mutatót nézünk, rosszul reagált az oktatási rendszer az összes változtatásra, amit az Orbán-kormány megvalósított az elmúlt négy évben? Romlanak a gyerekek alapkészségei, drámaian növekszik a korai iskolaelhagyók aránya, nő a feszültség az iskolákban az államosított a tankönyvek, a felesleges feladatokkal terhelt és egyenkamarába kényszerített pedagógusok miatt. A felsőoktatásban a romló színvonalat az apadó források követik. Tényleg elég erre annyit mondani: „folytatjuk”?
Én most nem folytatom, mert bár a tegnapi felszentelésen, pardon, beiktatáson ilyesfajta profán kérdésekről nem esett szó, van azonban, ami mégiscsak kiderült. Hogy miután a díszőrség levonul és a rajongók is hazamennek, egy, csak egy ember felelőssége a válasz. És nincs több kifogás.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
