Ezt a levelet márpedig ő írta maga. Tán kapott hozzá valamiféle vázlatot a miniszterelnökségi alkalmazott beszéd- és szövegíróktól, de aztán nekiült, és órákat dolgozott vele, így képzelem. Fogalmazott, kereste a szavakat, áthúzott, újraírt enkezével. Orbán Viktor szerintem élvezettel körmölte a sorokat, fontos volt ez neki. Mert az aljasul cinikus és hazug levél nem (csak) a Szabadság térre tervezett aljasul cinikus és hazug emlékműről szól.
Ez a levél az Orbán-rendszer ideológiájának összefoglalója, afféle kordokumentum. Ha ekként tekintünk rá, akkor az emlékezetpolitikai fejtegetéseken túl megleljük a sorok közt következő éveink leiratát is. Csak hogy világos legyen. Beszélgetésbe kizárólag a sajátjaival elegyedik eztán is. Ennek a levélnek a címzettje a Magyar Művészeti Akadémia nevű kormánykreálmány kétségkívül érdemdús tagja, Dávid Katalin, mégsem neki szól az érvelés. Azoknak szól, akiknek aggodó-felháborodott álláspontjára húsvét utánra ígért választ a Szabadság téri emlékmű ügyében. Elmúlt húsvét, hát most megkapták, némiképp másként, mint ahogy várták: kiszivárogtatott kinyilatkoztatás formájában. Úgy, hogy az angyalosbirodalmi sasos szobor formáját-tartalmát megvédő miniszterelnöki érvekkel közvetlen vitába szállni nincs módja másnak, legfeljebb az akolmelegből kiválasztottaknak. Onnan pedig eddig csak a nyelvcsapások csattogó zaja hallatszott.
Megértésre, nyitottságra eztán sem számíthat senki, aki a körön kívülről kiabál. Orbán soraiból teljességgel hiányzik bármiféle empátia azok iránt is, akik nem politikai okokból, nem kényszeres kormánykritikai megfontolásból, hanem az elhurcolt és meggyilkolt áldozatok, nem ritkán rokonaik, szeretteik emléke miatt tiltakoznak a Szabadság téri, úgynevezett megszállási emlékmű ellen. Tudja, tudnia kell, hogy megint sebeket tép fel és sót szór beléjük. Egyéni sorsok, még ha tömeggé is állnak össze, nem fontosabbak ebben a rendszerben a hideg politikai akaratnál. Így volt ez a kényszernyugdíjaknál, így a rokkant-felülvizsgálatnál, a hajléktalanüldözések esetében, és most az emlékműnél is. Mert a miniszterelnöki magasságból nézve minden ellenvetés, minden vita és tiltakozás csak afféle ellenzéki ármány lehet, olyan hisztiféle, „olcsó politikai lökdösődés” a kocsmapulton. Ha neki az áldozatok leszármazottainak fájdalma, a nyolcvanéves egykori halálraítélt tiltakozása is kocsmaszagú, akkor ebből a levélből az is következik: nem jönnek jobb idők a gyengékre, elesettekre, de még a halkszavúakra sem a következő négy évben.
A vezető márpedig omnipotens, és több már ebből a baj, mint a röhögnivaló. Műkedvelő történészként nem először tetszeleg, habár állításait a tények, megközelítését a tudomány ezúttal is cáfolja, feltűnést ebben a levélben inkább azzal kelt, hogy immár műelemző esztétaként is kérlelhetetlen magabiztosságról tesz tanúbizonyságot. Ha tehetné, a szoborfaragást sem bízná másra, de talán a kézügyessége nem elég hozzá. Mindenesetre a levél nyomán arra készülhetünk, hogy mindent, amit politikája szempontból fontosnak tart, maga fog eldönteni ezután is, és ebben eztán sem lesz szempont, hogy van-e a tárgyról bárminemű fogalma.
A miniszterelnök megírta hát a levelét, majd miután az közhírré tétetett, fogadta a magyarországi zsidóság képviselőit és azt mondta nekik, a Szabadság téri emlékmű ügyében nincs mozgástere. Nehéz elképzelni ennél cinikusabb mondatot. Orbán és a mozgástér. Nem is emlékszem, mikor hivatkozott utoljára erre, hivatkozott-e egyáltalán. Egy fél óra alatt tudja elkötelezni országát 30 évre – Paks –, és egy átkozott szobor ügyében ne lenne mozgástere? Márpedig most jól mondta, tényleg nincs neki. Ez a levél is, miként egész rendszere, annak ideológiája kerek egész immár. Nem hagy kételyt, esélyt az önálló értelmezésre. Aki ebben hisz, aki ennek része, egyben kapja, készen, csak a mikróba kell betolni kicsit, máris fogyasztható. Felfalta már a jelent és éppen most kebelezi be a múltat is. Csakhogy ebben annyi a féligazság és a teljes hazugság, olyan sok az önkényes értelmezés és az alá nem támasztott érvelés, hogy bármelyik elemének visszavonása az egészet dönthetné romba. Nincs mozgásterem – vehetjük ezt drámai beismerésnek is.
A kérdés csak az, kit zárt még be magán kívül ebbe az ideológiai kelepcébe? Hogy működik-e ez a rendszer? És nekem ezen a ponton kell beismernem, hogy ez az írás erős érzelmi befolyás alatt készült. Lengyelországban töltöttük családilag a hosszú hétvégét, elmentünk Auschwitzba is, megnéztük mindazt, amit ez a miniszterelnöki levél – mondjuk így – átfogalmazni szándékolt. Sokan voltunk ott aznap magyarok, mögöttünk is két honfitársunk ballagott. – Másodszor vagyok itt – halljuk akaratlanul is az egyiküktől. – Az azért sok – feleli a másik. – Egyszer tényleg látni kell, de azért ez mégse a mi történelmünk. A levél eljutott a címzettekhez.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
