„Pedig nem is egy ideges fajta, akkor is harap, ha nem akarja.” Például ez is benne van a versben, a Pitbull címűben, Tóth Krisztina gyerekmondókájában. A költő, amúgy állandó szerzője ennek a lapnak, most fenyegetések sorát kapja, miután sok éve írt sorai néhány pitbulltulajdonos tudomására jutottak. Azt írták neki például, hogy ha nem talál sürgősen rímet arra, hogy a pitbull milyen kedves és szelíd, akkor széttépetik a kutyákkal. A pitbullokkal.
Hogy jön ez ide? Ide, ehhez az országhoz, amely napok óta a világlapok címlapjain szerepel, mint az embertelenség és az állami cinizmus hazája? (És talán lesznek még tudósítások, amelyek észreveszik a rendőrsorfal mögött a menekülteknek segítő sok önkéntest.) Hogy jön hát ez ide, ahol csak egy kis szikra, egy apró lobbanás hiányzik, hogy meggyulladjon a kanóc, és égjen, lángoljon, míg fel nem robban a gyűlölet, a frusztráció, a manipulált félelem és ostobaság fokozottan tűzveszélyes elegye? Mert itt tartunk, a robbanáspont közelében, lehet, mire ezt leírom ide, már el is repült egy kő, lendült is a gumibot, még azelőtt, hogy hatályba lépne a statárium, amikor a határra vezényelt katona lőhet is akár, a rendőr meg akárkire rárúghatja az ajtót illegális bevándorlók után kutatva. Nos, úgy jön ide ez a történet, hogy a maga pőreségében mutatja, milyen állapotban érte ezt az országot a menekültválság és annak állami kezelése.
A tudósok ezt az állapotot, Szűcs Jenőtől Bibón át a maiakig a magyarok keleties ösztöneivel, bizánci hajlamaival magyarázzák, a bezárkózó bizalmatlanság évszázados meghatározottságával. Nyilván igaz is, de én mégsem értem, miért van az, hogy miközben a magyarok kétharmada utasítja el bármiféle menekült befogadását, addig a még keletibb románok 65 százaléka befogadáspárti, ez az arány a bizánci örökös Törökországban háromnegyedes, pedig ott nem tízezrek vannak, hanem kétmillióan már. Nem hinném, hogy a lassan mindenki életébe becsörtető helyzet, hogy az előítéletek áradása miatt barátságok és kapcsolatok mennek tönkre, az az elmúlt száz-akárhány év miatt van.
Vajon lappang-e a történelmi meghatározottság azok lelkében, akik előre megfontolt szándékkal csapták be a menekülteket a Keletiben? Kik ők, vannak-e gyerekeik, és gondoltak-e rájuk, amikor kiválasztották a mozdonyt, pont azt, amelyiknek az oldalára szögesdrótot áttörő embereket festettek és német zászlót, hogy azzal kell betolatni a pályaudvarra? Mit éreztek, amikor látták a menekültek százait tolakodni, miközben tudták, hogy alig egy órányi jut nekik a reményből, utána rohamrendőrök rángatják ki őket a vagonból Bicskén? Ez a gonoszság miféle történelemmel magyarázható? A miénkkel, amelyben előfordult már, hogy a vonat nem oda ment, ahová a bevagonírozott embereknek mondták?
Nem lehet mindent az eleve elrendelt néplélekre fogni. Nem lehet azt sem, hogy három miniszterelnök van csak az unió 28 tagállamának vezetői közt, akinek a száját nem hagyta el egyetlen emberséges mondat sem a menekültválság eszkalálódása óta. Három van csak, aki mindenféle megrendülés, beleérzés híján tolja a harci retorikát. Az egyik a szlovák Fico, a másik a bolgár Boriszov. A harmadik a mi fiunk. Ha Bulgária bonyolult belpolitikai helyzetét most nem számítjuk, Ficót és Orbánt egyvalami bizonyosan megkülönbözteti európai kollégáiktól. Hogy per pillanat ők biztosabban ülnek a székükben. Ficónak is hasonló állapotban van az ellenzéke, mint Orbánnak, helyzetük mindenféle értelemben kedvezőbb azoknál a nyugati politikusoknál, akiknek hazája nem tranzitállomás, hanem célország, mint ilyen a menekültkrízisben rájuk nehezedő belpolitikai nyomás is súlyosabb a mindenfelé erősödő bevándorlóellenes pártok felől. Németországban, Franciaországban, Olaszországban és Ausztriában is könnyű út lenne a népszerűség növeléséhez a jól irányzott bevándorlásellenes szólamok hangoztatása. De a német Merkel és a francia Valls Calais-ba, a menekültekhez látogat, az olasz Rhenzi kikel a falak építése ellen, az osztrák Faymann pedig közös európai felelősségről beszél. Pedig számító politikusok ők is, és igen, meg akarják óvni országukat a kezelhetetlen méretű bevándorlási hullámtól ők is, taktikáznak, ügyeskednek, ha kell, ők is, eszembe nincs heroizálni őket. A különbség tehát semmi más, mint a józan politikai számítás. Ami egyrészt abból fakad, hogy velük szemben választói elvárás a stabil értékrend, de ha ebben eltérő is a magyar politikus helyzete, akinek választóit nem zavarja az ideológiai szélkakasság, abban biztosan nem, hogy értenie kell: menekültügyben hosszan elnyúló válságra kell számítania, amelynek bármiféle megoldása csak az együttműködésen és a teljesítőképességre szabott befogadáson nyugodhat. És tekinthető politikai számításnak annak felismerése is, hogy ha a pulpitus mögül azt szajkózzuk, ide ne jöjjenek menekültek, az az aluljáróban már úgy hangzik, hogy takarodjatok, büdös niggerek. Vagyis az ösztönpolitizálás hozhat ugyan rövid távú belpolitikai előnyt, de hosszabb távon kezelhetetlenné válhat. Mert a hatalmon lévőktől a nap végén a megoldást kérik számon, és akit ez a felelősség nem terhel, az mindig tud nagyobbat, uszítóbbat, hergelőbbet mondani. Ezt a retorikai versenyt tehát megnyerni nem lehet, csak megakadályozni. Azzal például, ha bevándorlók, migránsok, menekültek helyett néha legalább emberekről is beszélnek az eléjük tolt mikrofonokba. És ez még nem is az a határ, ami politikust az államférfitól elválaszt, hanem az, ami okos politikust az ostobától megkülönböztet.
Bár a zsigeri ösztönök adottak, az azért már köztudott, hogy pitbullból nevelhető vérengző harci eb, de lehet szelíd családi kutya is. A gazdákon múlik.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
