Ilyenkor izzad a tenyér, leesik a vérnyomás, szorongat a mellkas. Gyakorta fordulnak elő felismerési, valamint hangképzési zavarok. Traumatikus sokkhatás alatt tehát orvosilag is magyarázható módon tesz és beszél az ember hülyeségeket. Mindenki jobban jár, ha betudjuk ennek a remélttel szembeni választási eredmény okozta sokkhatásnak a valamiféle „birka népről” szóló vagdalkozásokat, továbbá a csak és kizárólag másokat okoló kifogáskereséseket.
Egy hete ezeken a hasábokon azt írtuk, hogy Magyarországnak a benne együtt létező keleties ösztönök és nyugatias vágyak között kell választani, mert ilyen választásra kényszeríti az előző négy év. Azt írtuk, ennek az országnak a nyugatos énjének irányában van a jövője. Nos, Magyarország jó hangosan választotta a másikat. A döntés nem bizonyítja, hogy kihunytak volna azok a nyugatias vágyak, csak annyit, hogy ez utóbbi nevében politizálók és ezt a politikát magyarázók nem értették meg a keleties és ösztönös Magyarországot.
El lehet akkor most menni – nem, nem külföldre, csak itt a határokon belül utazgatni kicsinykét és közben újratanulni az országot. Nemcsak a kormányváltásra szövetkezett politikusoknak, hanem az őket körülvevő értelmiségnek is, mert ez a választás nekik is – jó, jelentős részüknek – csúfos kudarcuk. Nem teszek úgy, mintha ennek a lapnak ne lenne ezzel dolga, tesszük is, amíg bírjuk. Talán ildomos úgy nekiindulni, hogy nem jelzővel látjuk el, hanem megpróbáljuk megérteni a Fideszre szavazó kétmillió és a Jobbikot támogató másik egymillió magyar ember valóságát. Ez biztos beletelik egy kis időbe, de most majd jut rá, úgy tűnik. Addig is érdemes számba venni mindazt, ami egy hét távlatából is kontúrosabban látszik, elegendő tudás ez is egynéhány következtetés levonására. Itt van mindjárt az első felismerés: nincs MSZP. Abban a formában, ahogyan hittük, hogy létezik, bizonyosan nincs.
Hajlamosak voltunk egy erős szervezettel, mély társadalmi gyökerekkel rendelkező pártra emlékezni. Ez nincs. Abból látszik, ahogyan a szocialisták elveszítették egykor volt kampányképességüket. Mondhatják, 2010-hez képest még erősödtek is, de ha a baloldali összefogás létrejöttének időpontjában rögzített helyzethez mérjük az eredményt, akkor ezzel a kampánnyal sikerült elveszíteni majd 400 ezer potenciális szavazót.
Mert a három mérhető kormányváltó pártnak, az MSZP-nek, az Együttnek és a DK-nak közösen még körülbelül ennyivel több támogatója volt év elején a biztos szavazó pártválasztók körében. Namármost, én úgy tudtam, hogy egy kampánynak szavazatok megszerzése a célja, ha viszont úgy sikerül, hogy még el is veszik általa jó sok támogató, akkor ennek nyomán civilizált helyeken le szoktak mondani emberek. Azzal, hogy a tanácsadó hazamegy, miután leadta a számlatömbjét, nincs elrendezve a felelősség ügye. Hozzá kell tenni, hogy a kampányképesség elvesztésének tán legfőbb oka az MSZPben uralkodó vezetői kultúra. Az új generáció sikeresen kitakarította az öregeket a pikszisből, közben meg mindent eltanult tőlük, amit már régen el kellett volna felejteni. Az MSZP vezetőit ma leginkább a kóros bizalmatlanság jellemzi, ami nemhogy a politikai minőség előszüremkedését gátolja, de még egy megveszekedett közlemény időben történő elküldését is megakadályozza. Ezt megváltoztatni azokkal, akik így működtetik ezt a pártot, aligha lehetséges.
Kiderült az is, nincs rehabilitálva az „elmúltnyolcév”. Lehetett – volt is – olyan érzéki csalódás, hogy miután jó hangosan szidjuk az „elmúltnégyévet”, ezért aztán az „elmúltnyolcév” dolga is elrendeződik a fejekben. Hát nem így történt, a jelek meg a számok azt mutatják, lehetnek jó sokan, akik még mindig az „elmúltnyolcévvel” szemben aktivizálódtak a jobboldalon. A jó hír az, hogy a mostantól esedékes „elmúltnégyévetmegelőzőelmúltnyolcév”- et sokkal nehezebb kimondani.
Nem létezhet ezek után olyan magyarázat, ami kimerül a körülmények meg a Fidesz aljassága feletti búsongásban. Igaz ugyan, hogy a kormánypárt hatalmi érdekeire szabott választási rendszer hozta el nekik a kétharmad közeli állapotot, működött az átszabott körzetek hatása éppúgy, mint a győztest túlkompenzáló számítás. Igaz az is, hogy a kampányban mutatkozott meg teljes valójában az igába hajtott média ereje. Csakhogy aki ezekre fogja a vereséget, az lényegében lemond a kormányváltásról. Mert a lejtős pálya, ha a Fidesz érdeke úgy kívánja, még meredekebb lesz 2018-ra, Simicska pedig még Lajosabb, annyi tévét és rádiót vásárol a meglévőhöz, amennyi csak a közpénzből telik.
Ha már itt tartunk, még egy fontos tudással gyarapodtunk az elmúlt héten. Arról, milyen lesz a következő négy év. Olyan, mint amilyen az előző volt. Lassan ideje megtanulnunk Orbánról, hogy ő mindent elmond előre, csak komolyan kell venni szavait, hangozzanak azok bármekkora őrültségnek. Azt volt neki a programja ugyebár, hogy folytatja. Folytatni is fogja, hogy megértsük, hogyan, ahhoz elég kisétálni a Szabadság térre, megtekinteni az ott épülő botrányos emlékmű betonalapját, el lehet olvasni Lázár János levelét is, amit a norvég kormánynál kérte ki magának, hogy van még olyan pénz, amit nem ő oszt. Vagy bele lehet lapozni a kötelezően választható tankönyvek némelyikébe. Nem lesz itt semmiféle konszolidáció, az lesz, ami volt, talán még erőszakosabban, még gyalázatosabban, még több hübrisszel.
Ha helyreáll a pulzus, innen lehet kezdeni az újratervezést. Van persze trauma akkora, ami hosszan tartó tudatszűkülést okoz. De a többségéből azért fel lehet épülni az orvostudomány mai állása szerint.
A rossz kampány tán legfőbb oka az MSZP-ben uralkodó vezetői kultúra.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
