„Nem olyan hülye, mint amilyennek látszik. Nagyon komolyan kell venni.” Ezt Michael Moore, az Oscar-díjas filmrendező Donald Trumpról mondta, de jól illik egy olyan írás elé is, ami nem csak Trumpról szól. Hanem Orbán Viktorról, persze, meg a bimbódzó Trump–Orbán férfibarátságról
Szép kis listára verekedte fel magát Orbán a republikánus elnökjelölt melletti kiállásával. Trump eddigi támogatói között politikai ámokfutók, pár háborús bűnös, Putyin pincsijei közül néhány, valamint a magyar faviccipar első számú terméke, Chuck Norris szerepel, igaz, ő osztható nullával is. A rossz társaság mellett van még pár érvük azoknak, akik az ész és értelem keretei közt teljes tévedésnek tartják – velem együtt – a miniszterelnöki Trump-kampányt.
A NATO és az EU szövetségesi rendszerében értelmezhető Magyarország számára például nem sok jóval kecsegtet Trumpnak az a gondolata(?), hogy a NATO védelme csak azokat védené, akik időben járulnak a kasszához – lévén mi még a büdös életben nem teljesítettük a GDP-arányos befizetési kötelezettségünket. Trump az Európai Unióról is mint az USA ellenségéről beszél, az Amerikán túli világról pedig nagyjából annyit tud, ami a külföldi szállodáinak pénzforgalmai adataiból kiderül. Egy bezárkózó, protekcionista, Trump vezette Egyesült Államok nyilvánvalóan rossz lenne Európának, rossz Magyarországnak. De nem lenne rossz Orbán Viktornak.
A kormányfő Trump buksiját simogató mondatai közül a legárulkodóbb annak helyeslése, hogy a republikánus jelölt véget vetne az amerikai „demokráciaexportnak”. Orbán pár nap múlva már „demokráciaépítésnek” nevezte ugyanezt, tán véletlenül, de Sigmund Freud örömére, és tartalmilag elég pontosan. Mert igaz ugyan, hogy enélkül az amerikai demokráciaépítés nélkül Orbán ma alighanem Áfész-jogász lenne Felcsúton, de mivel azóta nagyot fordult vele is a világ, ő ebben már tényleg nem érdekelt. A demokrácialebontásban annál inkább. Ez utóbbi terén mutatott elévülhetetlen érdemei eddig feltűnést is keltettek az USA-ban. Hogy mennyire, azt éppen a másik elnökjelölttől, Hillary Clintontól lehet tudni, aki még külügyminiszterként tette szóvá többek közt a civil szervezetek vegzálását és az alkotmányosság rombolását. Ezektől a kritikáktól tán nem függetlenül okozott nehéz hónapokat a kormánynak az amerikai kitiltási botrány, szóval, Orbánnak Clintonnál jobban esne egy Trump, aki ide se bagózik. Sőt még Erdogan törökországi leszámolásai is tetszenek neki, mi baja lenne hát ezzel a másik illiberálissal, a miénkkel?
De Trumpot nem csak a pőre hatalmi érdekek teszik szimpatikussá Orbán számára. Érdemes e ponton visszatérni a fentebb már idézett Michael Moore-hoz, aki elgondolkodtató cikkben fejtegette, miért is lehet minden józan megfontolás ellenére elnök egy ilyen Trumpból. Moore nincs egyedül véleményével: a társadalmi közeg átalakulása, a politikai nyelv megváltozásának igénye Amerikában Trumpnak kedvez. Idehaza meg Orbánnak.
A kísérlet, amit Trump végrehajt, valóban hasonlatos az orbáni politikához. Az elitista elitellenesség paradoxona van megvalósulóban. Amerikában Trump maga a megszemélyesült felső tízezer, mégis sikerrel fordítja a maga javára az elittel szembeni elégedetlenséget. Orbán kiépítője és első számú haszonélvezője a magyar haveri kapitalizmusnak, mégis képes meglovagolni a „gyűlölet hullámait”, ahogyan a jelenségről a minap az Economist írt. Trump – és Orbán – politikai sikerreceptje több összetevőből áll, és ennek csak egyik eleme az állandó bűnbakképzés, az ellenségkép gyártása: ami Trumpnak Washington, az Orbánnak Brüsszel, ami Trumpnak a bevándorló – az Orbánnak is az. De talán még ennél is fontosabb közös tettük, a politikai beszéd átalakítása. Mert bár Michelle Obama okkal hányja a közösségi médiában lubickoló Trump szemére hétfői remek beszédében, hogy a problémák, amelyekkel egy elnöknek szembesülnie kell, bonyolultabbak annál, mintsem hogy egy Twitter- üzenet 140 karakterében megfogalmazhatóak legyenek – igaz ez a magyar miniszterelnök dolgára is –, ám a választók jelentős része ezekre a 140 karakteres „igazságokra” figyel csak. Ahol a rációra alapuló érvelés belevész a hangzavarba, ott a mégoly hazug, de könnyen fogyasztható mondatok a hatásosak.
A „régi” politika a maga bonyolult nyelvével unalmassá és befogadhatatlanná vált, nyögi ezt Amerikában a washingtoni elit, itthon meg az ellenzék. Márpedig, ha a politika alakítói és a többségi társadalom közt tátongó kulturális szakadék okozta elitellenesség és az ostobaságig leegyszerűsített politikai nyelv kiegészül az érzelmi manipuláció lehetőségével – erre való ott is, itt is a bevándorlás és terrorizmus összekapcsolása –, akkor abból olyan mérgező elegy keletkezik, amely képes átalakítani a politika ma ismert szabályait. Amerikában, Magyarországon, meg még sok helyén a világnak, akár a jövőre választó Franciaországban is.
Ennek ellenére sem vennék mérget Trump elnökségére, megóvhatja tőle a világot az amerikai alkotmányos intézményrendszer stabilitása és a novemberi választásig nyilván egyre erősödő felismerés, hogy a bőrönd, amiben az atomkódot viszik mindenhová az amerikai elnök után, az mégse egy Gucci-táska. De Trump és követői – köztük egyedüli miniszterelnökként Orbán – átalakítják a politika ma ismert szabályait. A hülyeséget is komolyan kell már venni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!