Gál J. Zoltán: 900 000

Bukás dolgában korainak tartom az eredményhirdetést, előbb fontos volna megérteni, mi lelte hirtelen ezt a 900 ezer embert. A kiábrándulást magyarázzák persze a történések: korrupciós ügyek, kitiltási botrány, csodás gazdagodások története, átgondolatlan adóötletek, cinikus nyilatkozatok, ostoba kommunikációs trükkök, a külvilág megvetése. A kérdés csak az, hogy ami fél éve még kétharmadot hozott, miként lett hirtelen közutálat tárgya. Hiszen ugyanazok az emberek ugyanazt mondják, és ugyanúgy teszik, mint az elmúlt négy évben. A most napvilágra kerülő ügyeknél nagyságrendekkel nagyobb lenyúlásokról szóltak már újságcikkek korábban. Rogán Antal lakása sem most kezdett el magától nőni. Hányszor, de hányszor írtuk mi is, mások is, hogy érdemi kormányzás helyett önérdekű hatalmi politizálás és gazdasági zsákmányszerzés folyik, a kormányzati kommunikációnak pedig kevés köze van a valósághoz. Mi változott hát, hogy mindezt már 900 ezerrel többen kapizsgálják, mint eddig? A politikai ellenfél megerősödését, mondani se kell, törölhetjük a lehetséges magyarázatok sorából. De akkor mi? Én most a választások óta bekövetkezett három fontos változást hoznék itt szóba csak, biztos van több is, de ezek legalább néven nevezhetők.

Az első így: RTL Klub. Szebben mondva – politológusosan – az történt, hogy megszűnt a Fidesz valóságkonstruálási monopóliuma. Eleinte képzeletbelinek tűnt a család, ahol az asszony négy év boldog tudatlanság és némi rezsicsökkentés után döbbenten böki oldalba urát a Barátok köztre várva bekapcsolt RTL híradója láttán: „Józsi, te hallottál már erről a Mészáros Lőrincről?” Az átlagos magyar médiafogyasztó éveken át magyar politikáról azt kapta, amit a Fidesz engedett neki a fegyelmezetten működtetett közszolgálat-pártsajtó-lakájmédia tengelyen, és az így alakított képbe a legnézettebb kereskedelmi adók sem zavartak be pandás, cicás, bűntényes hírközléseikkel. A reklámadó nyomán stílust és témát váltott RTL Klub azonban kiütött egy nagy darabnyi részt ebből a médiafalanxból. Nagy tisztelője lévén a tényfeltáró újságírásnak nem becsülném le a mostanság napra nap bemutatott korrupciós ügyek feldolgozásába fektetett munkát, mégis élek a gyanúperrel, hogy a hirtelen megnövekedett mennyiségű feltárandó ténynek van némi köze a másik jelentős változáshoz, amelynek neve: Simicska Lajos.

Az, hogy a miniszterelnök harcban áll egykori kollégiumi szobatársával, talán a legjelentősebb tényező a Fidesz zuhanásában. Több okból is. Egyrészt mert az eddig rejtőzködő háttérember kiszállt az Orbán-rendszer finanszírozásából. Márpedig ennek működtetéséhez pénz kell, sok pénz, amit most Simicska jól kimunkált hálózata helyett Orbán új undokai igyekeznek elvenni a közkasszából, ám ezt az egyre növekvő megrendelői igények szorításában igen mohón, ezért szabad szemmel is könnyebben észrevehető módon teszik. És ne tévedjünk, az előző ciklusban a valódi gazdaságfejlesztési minisztert is Simicska Lajosnak hívták, hogy most hogy hívják, hirtelen nem is jut eszembe. A Fidesz és a kormányzati struktúra simicskátlanítása az új undokok felkapaszkodása mellett azzal is jár, hogy a régi fideszesek egy része háttérbe szorul, ami a párton belül szül jelentős elégedetlenséget. Megbomlott az évtizedek alatt kialakított működési rend, ennek nyomán pedig új jelenség ütötte fel fejét a Fidesz eddig zárt világában: a kibeszélés. Ez pedig előállította a harmadik jelentős változást, amelynek neve: Orbán Viktor.

Gyors és látványos a miniszterelnök varázstalanodása. A hadvezérről kezd kiderülni, hogy képességei kimerülnek a hadüzenet megfogalmazásában, macsó militarizmusa az erő látszata helyett egyre gyakrabban tűnik afféle kocsmai kivagyiságnak. Hogy mi és miért történik vele azt százegynéhány éve leírta már a nagy klasszikus, Max Weber, akinek karizmatikus uralomról szóló téziseit mostanság érdemes újraolvasni: „…ha úgy látszik, hogy a karizmatikus képességekkel megáldott személyt elhagyta istene vagy mágikus, illetve hősi ereje, ha sokáig nem tud sikert elérni, s mindenekelőtt: ha vezetése nem hozza meg az alávetetteknek a jólétet és boldogulást, akkor valószínűleg elveszíti karizmatikus tekintélyét”. De hát nem volt itt jólét és boldogság a szűk brancson kívül eddig se, mondhatnánk okkal, miért most kezd elveszni az a karizma? Erre a leginkább kézenfekvő magyarázat, hogy a kormányzati pozícióból újranyert választás új elvárásokat teremt a választókban. Négy évet ki lehet húzni a hatalom betonozgatásával és hangos elmúltnyolcévezéssel, de az Orbán által államközpontú paternalizmusra nevelt választó most már okkal gondolja: ha megnyerte, hadd vigye. Mármint a felelősséget, ami mifelénk a kutyaszaros utcáktól, a hangos szomszédon keresztül a költségvetési egyensúlyig terjed egy miniszterelnök esetében. Az új elvárásnak való megfeleléshez Orbánnak és kormányának láthatóan nincs muníciója, ezért sorakoznak a jelei az átgondolatlanságnak, kapkodásnak, ötlettelenségnek, döntésképtelenségnek, vagyis az érdemi kormányzásra való képtelenségnek.

Ebből Orbán csak radikális fordulattal, komoly önkorrekcióval lenne képes kijönni. Lenne, mondom, ha nem vált volna foglyává saját rendszerének. Azt mondja, a népszerűség dolgát nyugodtan rá lehet bízni, majd újra és újra fölteszi ugyanazt a régi, elhasznált és ezért egyre hamisabban szóló lemezt, miközben a lojalitást minden egyéb képesség elébe helyező kormányából és pártjából sem számíthat semmiféle friss gondolatra.

A roppanás, omlás, zuhanás és szakadás folytatódik tehát, hogy meddig még, és hogy Orbánnal együtt roppan, omlik, szakad, zuhan-e az ország is, az azon múlik csak, lesz-e úgy másfél millió a 900 ezerből.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!