Nem emlékszem már, honnan tudom, tőle hallottam-e, vagy más mesélte róla, olvastam-e egy interjúban netán, vagy valamelyik portréműsorban hangzott el, de mint oly sokaknak mostanság, nekem is van kedvenc történetem Göncz Árpádról. Lehetne akár élcelődni is azon, mert persze olyan nagyon magyaros ez is, hogy halála óta annyi személyes ismerőse lett Árpi bácsinak, mint ahány tagja a partizánszövetségnek volt egykoron. De élcelődni minek, nemcsak a gyász miatt méltatlan, hanem mert ők ketten tényleg jóban voltak egymással, Göncz Árpád és Magyarország. Nem is, inkább: Göncz Árpád és mi. Ismert bennünket, mint egy hozzátartozó, olyan jól, onnan, hogy megélte búját, bánatát ennek az országnak, és részese volt a kevés örömének is. Aki pedig látta őt valaha, akár csak messziről, a lépcsők tetején álló államfőt, akár egy fotón, a tévében esetleg, aki hallotta vagy olvasta szavait egyszer is, az tényleg ismerőse neki. Mert pont olyan volt, mint amilyennek látszott. És én a közéletbe keveredett emberről ennél jobbat, többet elmondani nem tudok.
Hanem a történet. Nem volt már köztársasági elnök, de volt még köztársaság, amikor egyszer vitte őt az autó hazafelé vidéki utakon a szürkületben. Az út mentén egy furgonféle állt, fát pakoltak bele a férfiak, sok fát, keservesen, látszott, kevesen vannak ekkora rakományhoz. Megállította az autót Göncz Árpád, és a sofőrrel ment oda hozzájuk, köszönt – „szervusztok”, így, hogy máshogy? –, kérdezte, tud-e segíteni a rakodásban. Azok meg csak álltak ott, arcukra fagyott döbbenettel, szólniuk sem kellett, hogy lassan, de biztosan világos legyen mindenki számára, mitől a lefagyás, mitől a döbbenet. Hogy itt áll előttük az elnök, mosolyog rájuk kedvesen, pont most, amikor ők csendben, feltűnésmentesen akartak némi tűzifát az erdőből hazalopni.
Göncz Árpád emlékezete bele-belebotlik a magyar valóságba. Innen nézve, a mából, tényleg elképzelhetetlen, és mintha a történelmi messzeségbe veszne, hogy egy ilyen ember elnöke lehetett ennek az országnak. Ilyen ember, ennek az országnak. A mai posványból nézve szinte meseszerű, hogy létezhet tekintély, aminek köze nincs a hübriszhez, hogy méltóság rejlik a közvetlenség derűjében is. El se hisszük már, hogy volt idő, amikor a fésületlen őszinte szavaknak jutott hely a közbeszédben, nem csak a kimunkált üzeneteknek. Hogy egy politikusnak lehet hite is, nem csak érdeke. No meg tisztessége, megkérdőjelezhetetlen tisztessége, nem máz, nem póz, nem hivatkozási alap, hanem egy életúttal aládúcolt hitelesség. Pedig nem is volt olyan régen, a mi életünkben volt, még nem a történelmünk ez nekünk, a közelmúltunk csak.
Helyesebb is, és aligha lenne Göncz Árpádnak ellenére, ha miután elbúcsúztunk tőle lehajtott fejjel, emlékeznénk is rá, úgy komolyan. Nem az ikonra, nem valamiféle szimbólumra, hanem a hétköznapira, az emberire, ne csak a példaképre, hanem a példára is, amit nyújtott. Hogy az örökség, amit itt hagyott, ne csak múzeumba kerüljön, hanem tettekbe és szavakba is, vissza a politika gyakorlatába. Hogy értsék az utódok, a beletörődés és belesimulás helyett a küzdést és kitartást is megjutalmazhatja a sors egyszer, hogy az elfogadhatatlannal nem lehet kompromisszumot kötni, még ha megszenvedi az ember a következményeit, akkor se; hogy a hallgatás, az odafordulás többet ér minden kinyilatkoztatásnál, hogy szolgálni és kiszolgálni, az micsoda különbség.
Nem várjuk ezt azoktól, akik ma szisztematikus kegyetlenséggel rombolják mindazt, ami a Göncz Árpád által örökül hagyott köztársaságból megmaradt, nem várhatjuk azoktól sem, akik ehhez tétlenségbe merevedett tehetségtelenséggel asszisztálnak. De ha ez még ugyanaz az ország, akkor egyszer a senkik helyére újra valakik jönnek, és akkor akad majd, aki megpróbálja megint. Megpróbálja ellesni, eltanulni Göncz Árpádtól mindazt, ami miatt jóban volt ő mivelünk, ami miatt mi tisztelni, de még szeretni is képesek voltunk egy politikust. Hátha ez még ugyanaz az ország, amelyiknek elnöke lehetett Göncz Árpád.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
