A diktatúrák sikeresebbek, mint a demokráciák…

Tehát? Mi ennek a mondatnak a folytatása?

Orbán Viktor félbehagyta ezt a gondolatot(?) a Magyarország Barátai Alapítvány rendezvényén, ahol azt is fejtegette még, hogy „egyetlen kérdést sem szabad tabuként kezelnünk”. Ennek jegyében le is dőlt egy tabu: széles körben vitatott téma lett, hogy elment-e a miniszterelnök esze. Valóban felvet orvosdiagnosztikai szakkérdéseket a beszédrészlet, miszerint a kínai munkás legyen a példaképünk nekünk. Hát nem olvasott egyetlen nyamvadt cikket sem a kínai munkabérekről és munkaviszonyokról? Egyáltalán, hogyan lehet Magyarországot Kínához hasonlítani, mikor mi már azzal igen boldogak lennénk, ha nem lennénk csúnyán lemaradva a lengyelektől, csehektől, szlovákoktól ezernyi téren? Miféle kóros műveletlenség vagy tájékozatlanság okán lehet sikeresebbnek látni a diktatúrákat a demokráciáknál Európa kellős közepéről? Hiszen ennek az országnak évtizedes álma, hogy Ausztria legyen, nem Kazahsztán, innen minden második(!) fiatal Berlinbe és Londonba vágyik, nem Moszkvába és nem is Ankarába.

Nem is keserű, inkább méltatlan, hogy a magyar miniszterelnök megszólalása után már megint a nyilvánvalóra kell emlékeztetni. Arra, amit a tapasztalat, a történelem, kutatások ezrei és könyvtárnyi szakirodalom támaszt alá: azok az országok sikeresek hosszú távon, azok képesek szétteríteni polgáraik közt a javakat, amelyek a lehető legszélesebb képviseletet biztosító demokrácia és választási rendszer alapján, kevés állami beavatkozással terhelt, a magántulajdont tisztelő, a gazdasági szereplők egymás közötti szerződéseit betartó intézményrendszert működtetnek. A siker lényege sohasem a politikai vezető, hanem az intézményrendszer kérdése. Mert hát a nálunk szerencsésebb sorsú országokban is megesik, hogy ostoba vagy alkalmatlan, autokrata hajlamú vezetők kerülnek hatalomra, csakhogy az ilyen politikusokat az intézményrendszer korlátozza és szorítja arra, hogy a mégoly erős hatalmi vágyait országa érdekeinek rendelje alá. Ahol ez az intézményrendszer hiányzik, ott a vezetők kényük-kedvük szerint írják át a választási rendszereket, ellehetetlenítik, rosszabb esetben elhallgattatják ellenfeleiket, rátelepednek a sajtóra, a legszűkebb klikk privilégiumává teszik a döntéseket és irdatlan összegeket költenek közpénzből saját hatalmuk biztosítására, vagy éppen hagymázas vágyálmaikra, nem ritkán hobbijukra. Ezzel pedig kizsigerelik a társadalmi erőforrásokat, aminek következménye minden, csak nem a siker.

Ám ha elfogadjuk, hogy a siker feltétele mindenekelőtt a politikai intézményrendszer, és hallgatunk a miniszterelnökre, aki volt kedves felhívni a figyelmet arra, hogy tetteit kell figyelni, nem szavait, na, akkor válik nemzeti üggyé a vezetői elmeállapot feletti aggódás.

Mert bár őrült beszéd ez, de van benne rendszer. Szépen illik tudniillik a sorba: a kötcsei és a tusványosi kinyilatkoztatások folytatása ez. Kötcsén a centrális erőtér megteremtésének szükségességéről beszélt, majd ennek jegyében átformálta az alkotmányt, lebontotta a fékek és ellensúlyok rendszerét, kétciklusnyi időre nevezett ki pártkatonákat független intézmények élére, saját pillanatnyi hatalmi érdekeire szabta a választási rendszert. Szólt tehát előre. Ezután Tusványoson már illiberális államról értekezett, minek utána tovább centralizálta a kormányzati hatalmat, szövetségeseket a bűzös kis keleti diktatúrák között keresett és felerősítette hangját immár nemcsak az Európai Unióval szemben, hanem az európai alapértékek tagadásában is. Megmondta hát ezt is előre. Így mostanra alig maradt valami abból az intézményrendszerből, amely megakadályozni lenne hivatott, hogy befejezze a mondatát: a diktatúrák sikeresebbek, mint a demokráciák…

Tehát? Tehát itt a vége.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!