Önmagukkal szemezhetnek most, és ez nagyon ijesztő lehet. Nekik. Mi meg a reményeinket építhetjük akár arra is, hogy sokban hasonlít ez a helyzet az akkorihoz. A szeplőtelen fogantatáshoz.
Az oktatással kezdték, mert nem tetszett nekik, amit a rendszer nyújtani tudott. Tudták, hogy a változást már nem lehet a begyöpösödött agyú pártemberekre bízni, hát szerveződni kezdtek. Kissé belterjes csapatként indultak, sok esetlegességgel, abban sem voltak biztosak, mit is akarnak pontosan. Voltak köztük harsányak és sok csendes, voltak, akik vezetni akartak, másoknak elég volt a sodródás. Mindenféle akcióba belevágtak, volt, amit elbénáztak, de sikerült feltűnést is kelteniük. Akkora feltűnést, hogy a hatalom kapiskálta már, hogy ez akár veszélyes is lehet, ezért fenyegetőzött, megfigyelt, utánuk nyúlt. Igazából nem volt kitalálva semmi, de érezték a momentumot. Akadtak, akik a hatalommal akartak egyezkedni, a többiek értették, hogy erre már nincs esély, szóba se érdemes állni velük, ellenük kell szerveződni. Még a közös döntéshozatalban hittek, de aztán lettek vezetők, a tehetségesebbek és a hangosabbak közül, akik már többet akartak: leváltani a fennállót, a rezsimet, a rendszert. Politikát csinálni. Így alakult meg 28 évvel ezelőtt a Fidesz, ahogyan azt remek történeti szociográfiájában, a Szeplőtelen fogantatás címűben Pünkösti Árpád feldolgozta. Lehetett volna elegáns fricska, de talán nem is tudták, mikor meghirdették: pont a Fidesz születésnapjára esett a Tanítanék Mozgalom. polgári engedetlenségi akciója a héten. Nem, nem lett belőle szeplőtelen fogantatás, még ha volt is, aki balga mód ebben reménykedett. De, minekutána a fentebb – nem kevés leegyszerűsítéssel – összesűrített történelmi párhuzamok látványosak, még akár lehet is belőle valami hasonló. A szeplőtelenség még adott, a fogantatás pedig hosszú folyamat, türelem kell hozzá mindenekelőtt.
A kormány és ilyen-olyan nyúlványai, valamint a kormánykritikus Facebook-forradalmárok türelmetlen része persze már a temetést szervezi.
Hogy az akció kudarcba fulladt, hiszen az ötezer-valahány iskolából néhány száz csatlakozott az akcióhoz, az ország sem állt le arra az egy órára, ahogyan azt március 15-én meghirdették, szóval, ennek is annyi, mint annyi civil kezdeményezésnek már. Nekem viszont úgy tűnt, sok szempontból most kezdődik valami.
Kiderült például, hogy tényleg nincs hatalmuk felettü(n)k: az a mintegy 15 ezer ember, aki kiment az iskola elé tiltakozni, vállalta az előzetes fenyegetésekben is megfogalmazott mindenféle retorzió kockázatát, de nem veszített semmit, mert a totálisra formált hatalmi gépezet a polgári engedetlenséggel semmit nem tud kezdeni. Hasznos tanulság ez rendszerellenes tiltakozások esetére. Bebizonyosodott az is, hogy meg lehet kerülni azokat a hatalmi érdekre szabott törvényeket, amelyek nehezítik, korlátozzák a tiltakozás sokféle formáját. Aztán az akció nyomán komolyabb életjeleket mutatnak a szakszervezetek is, a megosztott pedagógusvilágon túl azon ágazatok érdekképviseletei is, amelyek együtt már tényleg komoly erőt tudnak vagy tudnának mutatni. És az eddigi spontán szolidaritáson túl sok jele van annak, hogy mozgolódni kezdtek a diákok, már nem is a közoktatásban, hanem a felsőoktatásban, klubok, fórum, szervezetek tucatjairól tudósít a közösségi média, mind a tiltakozáshoz való csatlakozás módját keresik. Az a, mondjuk így, közéleti energia, amit a tanárlázadás magába szívott, nem elvész, hanem átalakul éppen, hogy mivé pontosan, azt ma nincs emberfia, aki megmondhatná, még ha tévében üldögélő hivatásos megmondóember, akkor sem.
De ami ezeknél is fontosabb: világosan megmutatkozott, merre kell keresni a jövőt, és az is, hogy ki képviseli itt a múltat, ami per definitionem letűnésre ítéltetett. A tanárlázadás, annak szereplői, és a sokszínű, sokakaratú, sokreményű támogatói köre pont olyan esetlegességgel, gyakran bénázással, néhol bizonytalankodással bontogatja most szárnyait, mint 28 évvel ezelőtt az akkori fiatalok ott, a Bibó Szakkollégiumban tették. Velük szemben pedig a hatalom pont olyan elaggott, otromba és lábszagú már, mint az akkori volt. És ugyanolyan eszköztelenek is a múlt katonái a jövőt képviselőkkel szemben, mint akkor.
Hogy ezek ugyanazok? Hát éppen ez a legszebb az egészben. Hogy jó hangosan mondhatják már Sándor György örökbecsű bon mot-ját: tiétek a jövő, régen úgy volt, hogy a miénk lesz. Egykor volt önmagukkal állnak most szemben, és ők ugyan már észre sem veszik, de innen nézve világosan látszik: pont ugyanúgy viselkednek, mint azok, akiket akkor megvetettek és kiröhögtek. Most már ők a szürke öltönyös és szürke gondolkodású párttitkárok, ők lettek makacsul idejétmúlt KISZ-funkcionáriusokká, és ők fenyegetnek, ők erősködnek, mint akkor a nekik rendelt hivatásos besúgók és fizetett provokátorok. És ugyanúgy is fogják végezni.
Hogy mikor már, az azon múlik, lesznek-e újra, akik többet akarnak, szakmázás helyett politikát csinálni, rendszert váltani, és ennek érdekében megalakítják a fiatal demokraták szövetségét.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
