Egyszer még hálásak leszünk Orbán Viktornak. Jó, nem most, csak kicsit később. Ha lehiggadtunk, akkor. Mert most éppen elég nagy kihívás nyugodtan tűrni, miként nézi komplett hülyének az egész országot. De mintha gyorsabban lepleződnének már le ezek a hazugságok, úgyhogy hamarost túl leszünk a legfrissebbeken is. És akkor majd hálásak leszünk neki, meglátják.
Mert Orbán Viktor tényleg megpróbálta. Figyelmeztették sokan, itthon és külföldön, hogy ne tegye, mert baj lesz belőle. Mégis megpróbálta, lett is baj, nagy baj. Egy kulturálisan bezárkózó és gazdaságilag leszakadó, hitében, vágyaiban és erkölcseiben is meggyötört hely, az lett ebből a próbálkozásból. Egy szövetségesek és barátok nélkül maradt ország, ahová már senki nem akar befektetni, amiben már senki nem bízik, ahol a reménytelenség, a kilátástalanság és a hétköznapokkal vívott küzdelem tart távol a közügyektől milliókat és űz el messzire százezreket. Ha egyszer valamikor, valahogy kikecmergünk a bajból, amibe belevezettek bennünket, na, akkor leszünk hálásak Orbán Viktornak.
Hálásak lehetünk, mert az ő kudarcaiból tudjuk, hogy nem fúj minket sehova semmiféle keleti szél, lehorgonyozni a nyugati partoknál muszáj. A sikertelensége taníthat meg mindenkit, hogy a múltban gyökerező nagyszerűségre épített kivagyiság mit sem ér ott, ahol előre jutni csakis alkalmazkodással és együttműködéssel lehet. Ha belenézünk az országot valósággal széjjeltépő társadalmi szakadékba, ha rápillantunk a biztonságának utolsó darabkáiba kapaszkodó középosztályra, akkor talán megértjük, hogy itt még jó sokáig kivételezni nem a legmódosabbakkal kell. Ha elolvassuk az adatokat inflációról, növekedésről, hitelezésről, beruházásról, akkor rájövünk talán, hogy semmiféle kétharmad nem lehet erősebb a piacgazdaság törvényeinél, hogy a meg nem írt tankönyvek nem érvényesek a már megírtak között. Ha bemegyünk manapság egy kórházba, állami hivatalba, ha beszélünk pedagógussal, egyetemi hallgatóval, akkor kiviláglik tán, hogy az állam, a központi irányítás önmagában nem hoz megoldást az égvilágon semmire. Ha szépen sorba vesszük, mit ígért és mit teljesített, ha ma szembenézünk két évvel ezelőtti reményeinkkel, akkor válik világossá: az, aki ebben az országban könnyű álmot ígér, biztosan hazudik. Orbán Viktor kormányzásának tragikus következményeiből, a két év alatt összehordott kulturális, gazdasági és szociális romokból lehet majd kiolvasni ennek az országnak a jövőjét.
Az IMF-megállapodás Magyarország számára az utolsó esély. Az országnak azért, mert a kormányt visszatereli a kiindulóponthoz, előírja számára az újratervezést, az elmúlt két év kudarcos próbálkozásival való végleges leszámolást. És ezt Orbán szerintem már nem úszhatja meg. Próbálkozik még persze, mert ilyen ő. Próbálkozik, hogy legalább a saját rajongóival elhitesse, szabadságharcot vív, nem enged a nyomásnak. Ezért az ember, akiről tudjuk, de még milyen jól tudjuk, hogy mindig igazat mond, egy hét alatt kétszer hazudott bele az ország szemébe. És nem mellesleg, becsapta saját frakcióját is. De a lebukás már nem két évbe, csupán két napba telt. Itt a vége, az újabb lyuk, amit be kell tömni immár 600 milliárdos. Ezt a cechet márpedig ki kell fizetni. Növekedés híján pedig a gazdasági szabadeséstől csak az IMF-megállapodás mentheti meg az országot. A hitelszerződés, és igen, annak várhatóan igencsak nehéz feltételei terelhetik vissza országot a kudarcos útról oda, ahonnan két éve letért.
Merjünk buták lenni – ezt a címet adta egy bölcs tanácsadó annak a kommunikációs tervnek, amely az azeri baltás gyilkos szégyenletes kiadása kapcsán ad iránymutatást a magyarázkodásra a kormánynak. Merjünk buták lenni – jó cím, illik erre az elmúlt két évre, Orbán Viktor próbálkozásaira is. Hát mertünk, hálásan köszönjük a tapasztalatokat, de ez nem jött be. És akkor most vajon mihez lesz bátorságunk?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
