Magabiztosan mutogatta a muszkliját a miniszterelnök a héten, s mi tagadás, oka van erre a magabiztosságra. Mondjuk, legalább ennyi lenne a szerénységre is, de hát az ember, így ötvenévesen, ritkán vesz fel új szokásokat, ne is várjunk tőle ilyet.
De a magabiztosság, az indokolt: sok a rajongó, annyira sok, hogy be sem fértek a szülinapi szentmisére. Állapotukról adnak pontos képet a miniszterelnöki Facebook-oldalra felkerült köszöntők, hogy aszongya: „boldog születésnapot Viktor és ne foglalkozz a hülye beszólásokkal, csak így tovább, most kell támogatni erősen pl. a napelemes tetőcserép gyártását, a függőleges tengelyű szélturbinát”. De tényleg kár foglalkozni a hülye beszólásokkal éppen most, amikor az ünnepelt sikeresen levetette magáról a túlzottdeficit-eljárás nevű uniós béklyót, így a választásokig akár az ingyensör ötletén is komolyan elgondolkodhat. És látszik rajta, töri is a fejét valami ilyesmin. De mondom, nincs miért elvitatni tőle nagy mellény viselésének jogát, hiszen a kérdés, ami eddig a legfontosabbnak tűnt, per pillanat a teljes bizonytalanság ködébe vész: mikor lesz ennek vége? Helyébe lassan, de biztosan új kérdés kerül: hogyan lesz ennek vége?
Kiss János a minap figyelemreméltó és nagyívű írásban adta meg saját válaszát erre a hogyanra. „Ha a 2010 utáni közjogi, gazdasági és társadalmi dúlás sokkhatása meghozza a tanulságot, hogy az alkotmányos berendezkedést mindkét oldalnak nagy önmérséklettel kell óvnia, akkor tartózkodni fognak attól, hogy politikai küzdelmeikben a végsőkig kihasználják pillanatnyi erőfölényüket. Újraindulhatnak a kölcsönös önkorlátozás gesztusai, melyek révén a felek kinyilvánítják készségüket az együttműködésre. Lassan konszolidálódhat köztük valamiféle bizalmi viszony, ami azután kedvezőbb feltételeket teremt a százéves háború újragondolásához és befejezéséhez.”
Bizalmi viszony és önkorlátozás tehát, ha közhelyesen is hangzik, jobbat ennél nem mondott még senki. Olvasom közben az ötvenévesé lett egykor volt fiatal, egykor volt demokratáról szóló elemzéseket, amelyekben a hozzá ma is közel állók, a vele együtt dolgozók mondják, név nélkül persze, hogy mára a bizalmatlanság lett a legfőbb személyiségvonása neki. Az önkorlátozásra való képességről pedig a választási szabályok újbóli átírása tudósít precízen, az, amelyik anyagilag is büntetné az ellenzéki pártokat, ha netán mégis összeállnának vele szemben. Marad még egy jó ideig a pillanatnyilag csak az egyik oldalra jellemző erő és fölény, meg a vele való (vissza)éles, ami ma az ország nagyobbik felét a közéleti közöny puha fogságában tartja.
A szülinaposról mesélik még ismerősei ezekben az ünnepi értékelésekben, hogy mennyire meglepte őt a 2002-es választási vereség, hiszen az akkori szavazás előtt is magabiztosan vezetett a pártja, hihette hát, hogy ő maga is okkal magabiztos. Egy évvel a soron következő választások előtt, a mostani kutatásokban is komoly előny látszik a Fidesznél. (Ehhez egyébként a rezsicsökkentéses csodafegyver, ha jobban belegondolunk, meglepően keveset adott hozzá.) Ha viszont kicsit kutakodunk az archívumban, és ha az ellenzéki pártok támogatottságát politikailag jelenleg még meg nem alapozott módon összeadjuk, akkor érdekes eredményre jutunk: Orbánék előnye a legfideszközelibb cég méréseiben is nagyjából akkora most, mint amekkora 2002-ben és a 2006-os választások előtt egy évvel volt. Aztán mi lett belőle…
Bizalmi viszony és önkorlátozás dolgában az ötvenesek már nemigen változnak. De vajon a negyvenesek még képesek erre?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!