Csoda történt, történelmi tett, igazi európai sikersztori lett az ország. A jobboldali kormány gazdaságpolitikája beérett, és mindez rekordidő, alig két év alatt! Sokan nem hittek benne, de a gazdasági mutatók megcáfolják most a fanyalgókat. Európa-szerte igyekeznek ellesni a módszereket, nem csoda hát, hogy a kormány támogatottsága erős.
Nem, ez nem egy míves Orbán-beszéd cafrangoktól megtisztított összefoglalója, ezek nem Matolcsy-, még csak nem is Szijjártó-idézetek. Ezek, kérem, tények. Lettországról.
A balti államban tegnapelőtt jelentették be, hogy készen állnak az euró bevezetésére, miután már megint megnyerték az európai növekedési versenyt: majdnem 6 százalékkal gyarapodott a GDP-jük a tavalyi negyedik negyedévben az összesített európai lista alapján. Ez az a lista, amelynek Magyarország a legvégén kullog mínusz 2,8 százalékkal, nálunk rosszabb adattal csak a ténylegesen csődközelben lévő országok szerepeltek. Persze ennek a – túlzás nélkül – gazdasági katasztrófának megint semmi, de semmi köze a magyar kormány gazdaságpolitikájához, csak az európai válság okolható a mi nyomorúságunkért. Meg az aszály, ahogyan azt voltak kedvesek elmagyarázni nekünk. Szegény letteknél nyilván egész nyáron ömlött az eső és a válságot is megállították a határon valamiféle ördögűzési technológiával. De vajon van-e a vajákosságon kívül is magyarázat arra, hogy miként lehet egy pár éve még összeomlástól fenyegetett országban ilyen növekedést produkálni két év alatt úgy, hogy közben csökken az államháztartás hiánya, csökken az államadósság és az infláció is? Nos, lenne itt három dolog. Az elsőt úgy hívják: IMF. Lettország pont olyan megállapodást kötött a Valutaalappal, mint Magyarország 2008-ban, és azóta sem látott senki Rigában IMF-et szapuló plakátokat. A másodikat úgy hívják: bankrendszer. Lettországban nem különadóztatták, bokáztatták, focipályán szotyiztatták, hanem megerősítették a bankokat, így tehát ott van hitel, van fejlesztés, van beruházás. A harmadikat pedig úgy hívják: politika. Lettországban egyszerre hajtottak végre brutális megszorításokat és még annál is fájdalmasabb reformokat, viszont ezeket senki nem hívta sem megújításnak, sem elrugaszkodásnak, tündérmeséről – lettül: pasaka – sem képzelgett senki ott. Viszont a komolyabb politikai erők között egyetértés volt abban, hogy mindez megúszhatatlan, így a válságkezelést afféle társadalmi konszenzus, de legalábbis belenyugvás kísérte.
Minálunk most a számok, a tények, meg az adatok aljas és alávaló lejárató kampányt kezdtek az Orbán-kormány ellen, ez nyilvánvaló. De az Orbán–Matolcsy csatársor horizontján túli világban ez a friss GDP-statisztika nem pusztán arról tudósít, hogy a magyar gazdaság a vártnál is mélyebb recesszióba süllyedt. A kilátástalanságban vagyunk benne szügyig. Ahol a nemzeti össztermék az ipari termeléssel, a beruházással, a fogyasztással meg az exporttal együtt zuhan, ahol az építőipar szabadesésben, ahonnan a képzett munkaerő fejvesztve menekül, a hitelezés pedig befagyott, ahol a foglalkoztatási adatokat csak a közmunka szépíti és még a költségvetés sem él két hónapot, ott a kilábalásra közgazdasági recept egész egyszerűen nem létezik. Gyors és fájdalommentes biztosan nem. Éveken át tartó, kínkeserves feltápászkodásra ítélte az Orbán-kormány Magyarországot. Két rosszkedvű, lelkeket marcangoló év után pont oda jutottunk, ahonnan elindultunk. Apró lépésekkel, kis sasszékkal innen előbbre már nem jutunk. Minél később következik be a teljes fordulat, annál keservesebb lesz a kikecmergés ebből a gödörből. A kívánatos felépülés ügyében ezek a mostani gazdasági adatok annyiban szolgálnak iránymutatásként, hogy nem volt még kormány békeidőben, amelyet ilyen mutatók mellett újraválasztottak volna. Ha nekik mégis sikerül, az lesz csak a csoda, meg a történelmi tett.
Bár a lettek sikeréből egy tanulság adódik azért: ahol nem nézik teljességgel hülyének az embereket, ott kiderül róluk, hogy nem is hülyék teljesen. Érdekes kísérlet lenne ezt minálunk is kipróbálni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!