Kellett már ez az olimpia nekünk.
Kellett, hogy legalább a kormányhirdetések közt eltelő időben lássunk valamit, aminek a valósághoz köze van: a másodperceket, a métereket, a találatokat nem lehet úgy elhazudni, elferdíteni, ahogyan azt minden mással teszi a közszolgálati akarat. Kellett, hogy legalább erre a pár hétre legyenek példaképek is a színen, ne csak a celebek, a valódi teljesítmények nagyszerűsége a helyzetbe hozottak kisstílje helyett.
Személyes hősök is születnek ilyenkor, az enyém például Imre Géza, a 41 éves családapa, aki ha hajszállal le is maradt az egyéni párbajtőr aranyról, a hátán vitte a csapatot a bronzig, közben bölcsen, higgadtan beszélt, az ellenfél tiszteletéről, a másik elismeréséről, amiről olyan kevés szó esik amúgy. És látszott rajta, hogy pontosan tudja, az az egyetlen találat nem is csak a bajnoki címtől, de a társadalmi emlékezettől is megfosztja őt abban az országban, ahol a részvétel, a küzdelem nem sokat számít, csak a győzelem fontos, Coubertin báró őszinte sajnálatára. Pedig kellene hely a nemzeti dicsőség pantheonjában az éppenhogy lemaradóknak, miként az önmagukat legyőzőknek és a mindent beleadóknak is. Persze ennek nem sok esélye van ott, ahol a riói olimpia kapcsán már a sport ügyében is elszaporodni látszanak a politika világából jól ismert kommentbajnokok és fotelharcosok, bizonyságát adva nem csak az évszázados magyar panaszkultúra továbbélésének, hanem annak is, hogy mindent, de mindent képes megfertőzni a hangoskodó kivagyisággal terhelt megosztó gyűlölködés.
Innen nézve is az eddigi legproblémásabb olimpia volt ez a riói, ahogyan a szervezés miatt nevezte a Nemzetközi Olimpiai Bizottság alelnöke. Pedig nem ilyennek indult: amikor Rio elnyerte a rendezés jogát, még úgy jósolták, hogy Brazília néhány évtizeden belül túlszárnyalja a leggazdagabb országok teljesítményét. Néhány év kellett csak, és a nyersanyagárak csökkenése az adóbevételek zuhanását idézte elő, a brazil belpolitikát pedig a totális káoszba lökték a sorozatos korrupciós botrányok. A rióiak többsége eleve a háta közepére kívánta az olimpiát, és az igazi fekete leves még hátravan. A versenyek többségén kongtak az ürességtől a lelátók, a beruházások jó részének utóhasznosítása finoman szólva is bizonytalan, az olimpia felszínre hozta a társadalmi konfliktusok ma még kezelhetetlennek látszó tömegét.
Ahogy 2009-ben nem sejthették még a brazilok, milyen körülmények határozzák meg majd az életüket 2016-ban, úgy mi sem tudhatjuk, milyen ország lesz ebből nyolc év múlva. Márpedig, ha a megrendezett olimpiák közül a riói a legproblémásabb, akkor a tervezettek közül alighanem a budapesti a legbotrányosabb. Ott feszített Rióban, a látványosra csicsázott magyar házban a kormányzati slepp államfőstől, Habsburg főhercegestül, és büszkélkedtek a magyar sportolók sikereivel, mintha azoknak bármi közük is lenne a közbotrányhoz – mert ez a legjobb szó, ami a 2024-es budapesti olimpiai pályázatra illik. A budapesti olimpia ügye leginkább Paks II-re hasonlít: úgy viszi bele ez a kormány Magyarországot a következő évtizedeket érdemben befolyásoló – pátoszosan, de pontosan: a gyerekeink életét meghatározó – kalandba, hogy arról semmiféle vitát nem hajlandó folytatni, annak minden fontos részletét elrejti és titkosítja. Nem tudjuk, hogy ez mibe kerülne nekünk, nem mondják meg, nem hozzák nyilvánosságra a hatástanulmányokat, se a kockázatelemzéseket. Teszik ezt azok után, hogy Boston a közvélemény ellenállása miatt állt el a pályázattól, Toronto a magas költségek miatt szállt ki a versenyből, Hamburgban népszavazás utasította el a kandidálást, Rómában pedig az új főpolgármester kampányának volt központi eleme, hogy olimpia helyett másra kell költeni a közpénzt.
Azt, hogy a budapesti olimpiának sincs egyértelmű támogatottsága, a lapunkban közölt közvélemény-kutatás is jelzi. Figyelemre méltó, hogy a meglévő támogatóknak nagyjából fele azonnal elpártol az ügytől, ha meghallja a releváns ellenérveket. Ezért is érthetetlen, hogy a budapesti olimpia miért csak egy kicsiny civil csoport és egy kis ellenzéki párt számára jelent közügyet, és miért nem szembesül a kormány nap mint nap a követeléssel: legyen érdemi vita a budapesti pályázatról!
A botrányos titkolózás ellenére azért van, amit tudhatunk, és olyan is, amiben biztosak lehetünk. Tudjuk például, hogy ennek a rendszernek a fenntartói minden nagyobb beruházásból ellopják a magukét, biztosak lehetünk hát benne, hogy a minden eddiginél nagyobb olimpiai beruházásokból minden eddiginél többet lopnának el. És tudjuk azt is, hogy a nyári olimpiák költségei – az 1960 és 2012 közötti játékok tapasztalatai alapján – 252 százalékkal(!) lépik túl az eredeti kereteket. Tudjuk, hogy a Görögországot válságba taszító államadósságnak mintegy 60 százaléka az athéni olimpia miatt keletkezett.
Külföldi szakértők mondják: olimpiát finanszírozni ma már csak kétféle országban lehet, ott, ahol a tartós, évekig fennálló, 5-6 százalékos gazdasági növekedés termeli meg rá a pénzt, illetve azokban a diktatúrákban, ahol mit sem törődnek az átláthatósággal. E két feltételből az egyik biztosan nem áll ránk. A másik miatt meg végképp nem kell már ez az olimpia nekünk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!