A fiatalemberrel a Duna-parton találkozott, hat óra felé. Elment mellette, észre sem vette. Már húszlépésnyire lehetett, mikor hátulról megpillantotta. Huszonhat vagy huszonhét éves talán… Egy mozdulatát látta meg, amint a kezét a zsebébe dugja, ó, jaj, rettenetes, ez volt a kéz… Ő volt az. Odaküldte hozzá a testőrt, mondja meg neki, hogy a miniszterelnök magához kéreti.
– Kértél időpontot a titkárságomtól? – kérdezte tőle hangosan.
A fiatalember nem felelt.
– Jó, tudom, milyen tartózkodó és gőgös vagy. De látod, ennek semmi értelme… Hidd el, rájöttem, hogy semmi értelme… Majd elmagyarázom neked… De hát miért nem nézel rám… De furcsa vagy. Haragszol rám?
A fiatalember még mindig nem felelt. A szája keserűen összehúzódott.
– Né – mondta –, még talán szemrehányásokat teszel. Ugyan, kérlek, a nagy hallgatásod nem olyan nagy dolog… Nem látom, hogy sokat használt neked… A ruhád nagyon szánalmas, édes fiam. És sovány vagy. Már engedj meg, nem tudnék ilyen ruhát felvenni… Na, mi az! Sírj egy kicsit, kapsz egy krajcárt!
– Sokat beszélsz – mondta a fiatalember szárazan. – Hol a büszke és szabad Magyarország?
– Hogy merészelsz tegezni. Büszke és szabad Magyarország? Ó! Ugyan! Nagyon tökéletesnek képzeled magad. Igenis, beszélek, mert tanítani akarlak… érted? Végre, idősebb vagyok nálad… és én azóta sokat láttam… és sokat tapasztaltam… te gyerek vagy… mit tudod te…
A fiatalember most felé fordult. Elgörbült szájjal, gyűlölettel nézett rá.
– Tegezlek. Hogy megkérdezzem: mit művelsz te itt? Mit művelsz az olyanok jövőjével, mint amilyen te voltál egykoron? Magad mondtad: nem állnál most itt, ha akkor olyanok lettek volna az iskolák, meg az egyetemek, mint amilyenné te barmolod most őket. Emlékszel a hatodik koporsóra Nagy Imre újratemetésén, amiben a következő húsz éved feküdt? Most te vered bele a szögeket. Emlékszel? „Lázadunk, ha azt látjuk, hogy a pénz, a születés, vagy a hatalom kiváltsága meghatározza, kiből mi lehet Magyarországon.” Te mondtad. Akkor most mit csodálkozol a lázadáson? Évekig ágáltál a tandíj ellen. Népszavaztattál róla. Tudtad, hogy hazugság. De akkor bejött. Most nem fog. Lelepleződtél – a hangja rekedt volt. Hadart.
– Velem így nem beszélhet senki. Senki, érted?
– Már nem szólhatsz rám. Hogy veled szembe ki, mit mer, nem érdekel. Azt tudom, hogy te nem mered odadugni a képed a diákok közé.
– Ugyan, kérlek, majd odaküldöm a Balogot vagy a Hoffmannt, ordibáljanak velük, ne velem. És egyébként is, mit képzelnek. Élősködnek, tíz évig járnak az egyetemre, aztán be sem fejezik. Belőlük lesznek az értelmiségiek, mondanak, meg írogatnak összevissza, blogolnak, meg chatelnek, vagy mittudom én, ahelyett, hogy dolgoznának. Jogász meg közgazdász, mi? Minek? Amit a közgazdaságtanból tanítanak, már rég nem érvényes. Megmondtam nekik. De ezek csak a régit szajkózzák, és még nekik áll feljebb. Ezt finanszírozzam? Hogy aztán elmenjenek külföldre a mi pénzünkön? Hogyisne! Dolgozzanak. A földekre mennének, meg az építkezésekre, a kétkezi munka a munka, ahhoz meg nem kell diploma. Ha meg valakinek ez a heppje, hát fizesse ki.
– Miről beszélsz? Nem ezt ígérted. Nekem sem ezt ígérted.
– Ugyan, kérlek, mit értesz te a politikához? A hatalom kellett, fogd már fel. Ahhoz meg azt kellett mondani, amit hallani akartak, és akkor mi van? Most majd mást mondok, elhiszik azt is. Én vagyok a vezérük, még szép, hogy elhiszik.
– Ember, ez itt nem a junior békemenet. Hallottad azt a gimnazista srácot beszélni? Olyan volt, mint te a legjobb időben. Mint amikor akkor beszéltél, hogy mit érezhet az a szülő, aki látja a gyerekében a tehetséget, de azt kell mondania neki, nem tudom fizetni az egyetemi tanulmányaidat. A te szavaid. Emlékszel? Nem volt régen, négy éve csak. Az olyanok, mint én előled mennek el, hát nem érted?
– Ugyanmár! Majd megnyugszanak, kicsit kiabálnak, aztán majd megnyugszanak. Egyébként sem mennek el szavazni, nincs is nekik kire. Most csökkentettük a rezsiköltségeket, meg felemeltük a minimálbért, abból lesz a szavazat. Ez egy ilyen ország, és én jól ismerem.
– Ennyit értesz ebből az országból?… Most látom csak rajtad. Félsz tőlük, nem igaz?
– Láttál már félős szabadságharcost? Ugyan! Lesz kenyér, még ha kicsi is, majd megszokják. Adunk mellé egy kis cirkuszt, focit, stadionokat, aztán nyugalom lesz. Feltéve, ha az értelmiségi naplopók nem lázítanak. Ha kevés lesz az értelmiségi, kevesebbet is beszélnek. Aki lesz, az is mind kiszolgáltatott, tartoznak majd az államnak jó sokáig, hát igazodnak. Oszt jó napot! Ostoba vagy. Gyerek vagy. Nincs igazad. Nekem van igazam. Én felnőtt vagyok, és megismertem az életet. Mit tudsz te az életről! Téged mindenki kinevetne!
– Te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi… és hogy nekem van igazam… és hogy nem nevetséges, amit én mondok… te tudod, hogy nekem van igazam… te szegény… te kicsi… te senki… Merj a szemembe nézni… Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem… És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik… írd meg ezt a találkozást… és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé…
(Karinthy Frigyes Találkozás egy fiatalemberrel című novellájából vett részletek felhasználásával)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!