Bukósisakot kell adnom a gyerekre. Különben még a végén beleverik a fejébe ezt a sok otrombaságot. A saját avítt világnézetüket meg a saját szemellenzős erkölcseiket. A bűn, amit a gyerekem ellen készülnek elkövetni, nem megbocsátható.
Lementek hát az október 23-i ünnepségek, volt, aki csak azt hozta, ami tőle elvárható, más azt is, amiben csak reménykedni lehetett. Most mégsem a beszédek, hanem a bekiabálások lettek fontosak nekem. Készült egy videó, ami nem megy ki a fejemből, a békemenetesek vonulnak rajta. Meglátják aztán a molinót, amit a felsőoktatásban tanuló hallgatók és oktatók szervezete feszített ki nekik, csak úgy, okulásképpen. Olyasmi volt ráírva, hogy „kevesebb diplomást, nagyobb Békemenetet”, meg hogy „köszi a tandíjat, a kivándorlást”. Most mindegy, hogy provokációnak vagy frappánsnak gondoljuk-e az ilyet, hanem a reakciók, azok voltak igazán tanulságosak. Aki visszaszólt, az mind tudta a leckét. Hogy „ti csak ne élősködjetek a mi pénzünkön”, meg „a mi pénzünkből tanultok, hogy aztán külföldre menjetek”, meg „nem kell annyi ingyenélő bölcsész”, effélék. Az szinte bizonyos, hogy ezek a polgárok pont ekkora hevülettel szavaztak a szociálisnak csúfolt népszavazáson a jóval kisebb tandíj ellen, de ez sem fontos most. Hanem az a hatékonyság, ahogyan ezt az ostoba mantrát megtaníttatták velük, az rémisztő. Közegellenállás nélkül mentek át a fejekbe a kormányzati kommunikációs üzenetek. Nyomták csak séróból az igét, ahogy az övéiktől hallották, mint eleve elrendelt igazságot. Stimmelnek a mondatok, még a szófordulatok is, mindenkinél kéznél van a központból kapott gondolatmankó, aminek nekitámaszkodhatnak. Ők tehát már meg vannak nevelve, pipa. A rációt legyőzte a vakhit, szekta lett a politikai közösségből, rajongás a tiszteletből. Most meg akarják téríteni a hitetleneket is.
Van, akit már nem lehet, róluk jól láthatóan le is mondtak. Nemcsak azokról, akik kellőképp tapasztaltak ahhoz, hogy meglett fejjel hitet már ne változtassanak. De a rendszerváltozás környékén született nemzedékről is, akiknek ez a turulos, kacagányos, árvalányhajas, szabadságharcos fenekedés úgy, ahogy van, vérciki. Ők mennek most éppen el innen, vissza se néznek tán. De egy rendes spirituális vezető nem adhatja fel a hittérítést, az ártatlanokhoz kell nyúlnia. Ezért íratnak szektatagokkal erkölcstankönyveket az általános iskolásoknak, és ha már a jövő bizonytalan, hát átírják a múltat a maguk világnézetére. Békesség helyett a békemenetességre nevelnek, hisz az „ő pénzükből” tanulnak, ugye, akkor legalább azt, amiben ők hisznek és mást ne. Csak hogy tiszta legyen: nem a hitükkel van nekem bajom, övék, vigyék, hanem a hittérítésükkel. Az inkvizítori erőszakkal. A kényszerrel. Mert pedagógusoktól hallani, mi is folyik erkölcstan-felkészítés címén a továbbképzéseken: nyílt politikai hittérítés a katedráról, a velük egyet nem értő kollégák alázása. Olyanokra bízzák a tankönyvírást, akiktől szebb időkben megkérdezték már párszor, hogy nem tetszik egy csöppet elfogultnak lenni, úgy jobboldalilag? Olyanra, aki eleve tagadja azt a világnézeti semlegességet, aminek érvényesítéséért egészen az Alkotmánybíróságig mentek a tanárok. Persze hiába, egyelőre.
Ha ezek egyszer elmennek, nem csak az embereiket hagyják itt. De a szájszagukat is. Belehelik vele most az iskolákat, hozzányúlnak a gyerekemhez, és ha bosszant is fenemód, még csak a kezükre se csaphatok. Csak kikérem magamnak, hogy szülőként az iskolától kell megóvni a gyereket. Egyet tehetek csak: erkölcstan helyett hittanra íratom. Legalább tudom, ott milyen könyvből tanítanak. Elolvasni szerintem is kötelező. A többit meg otthon megbeszéljük.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!