Gál J. Zoltán: Vicc

Lehetne nagyon szórakoztató is, ha nem lenne végtelenül szomorú, ahogyan az RTL Klub a minap összeeresztette vitaműsorában a Kétfarkú Kutya Párt elnökét komoly, vagy inkább így pontos: főállású politikusokkal. A riporter, Baló György tette a dolgát, úgy bánt a pártelnökkel, ahogy egy pártelnökkel, még ha kétfarkú is, bánni illik: komoly ábrázattal komoly kérdéseket tett fel neki. Kovács Gergely pedig, a pártelnök, komoly arccal válaszolt is, olyanokat, hogy a szíriai válság megoldására bevetésre készen állnak a gerillaharcokban különösen hatékony savköpő menyétek, és volt javaslata a menekültáradat megállítására is: tűzzenek fel a kerítésre a magyar bérekről szóló tájékoztatót, és akkor úgyse jön ide senki. Eddig vicces. De aztán a kamera átváltott a Jobbik és az MSZP politikusaira, akik ültek ott, mint akik karót nyeltek, a zavarodottság látható jeleivel tekintetükben; a savköpő menyétekre, úgy látszott, nem volt kidolgozott üzenet a kommunikációs felkészítőikben. Feszengésük lehetne megmosolyogtató, ha nem kezdtek volna el beszélni, mert akkor már a gyanútlan tévénéző nehezen tudta eldönteni, mi is a különbség viccpárt és a parlamenti ellenzék között. A műsort nézve könnyen juthatnunk arra a széles körben osztott következtetésre, miszerint vicc az egész. És ez végtelenül szomorú.

Nehéz vitatkozni azokkal, akik a Kétfarkú Kutya Pártot a kormány leghatékonyabb ellenzékének látják. Vannak nekik aktivistáik – akik nem elhanyagolható mennyiségű pénzt is áldoznak rájuk –, van nekik látható utcai jelenlétük, markáns üzeneteik – savköpő menyét –, képességük arra, hogy a menekültellenes népszavazási kampányban rést üssenek a döbbenetes méretű kormányzati kommunikációs falanxon, és van olyan fegyver a kezükben, ami a politikában pusztító erejű: a humor. Ezen megállapítások egyike sem áll a létező, mondjuk így, felelős ellenzékre. Hogy a demokrata oldalon maradjunk: szavazóik nehezen birkóznak azzal az összetett népszavazási iránymutatással, hogy egyik kezükkel a kormánynak kinyújtott középső ujjat felmutatva, a másikkal érvénytelenül szavazzanak, és tegyék mindezt otthon, távol az urnáktól, ha kérhetik. Vezetőik pedig egyre látványosabban vergődnek az Orbán Viktor által állított csapda fogságában, és ebben az a legnehezebben érthető, miért nem vették észre időben ezt a csapdát, mikor az már messziről is jól látható volt, lévén olyan nagy és olyan mély, hogy beleférnek mindahányan.

A Jobbbikon túli ellenzék állapotának magyarázatára szolgáló közkeletű vélekedés, hogy tudniillik megvette őket a Fidesz, igaztalan vád, és nem visz előrébb az a gyakorta hangoztatott lakonikus kijelentés sem: hülyék, azért tartanak itt. Én inkább úgy látom, hogy soraikban még mindig sokan vannak, akik inkább irigyei, mintsem ellenfelei Orbán Viktor rendszerének, és bár ez a megállapítás sokféleképpen értelmezhető, ide most az orbáni politika gyakorlatában és az ellenzéki, különösképp a szocialista politizálás alapállásában megmutatkozó hasonlóságok tartoznak. Orbán politizálása leírható akként, hogy ő nem megváltoztatni, csak visszaigazolni akarja a létező társadalmi attitűdöt. Ezt szokás populizmusnak nevezni, amelynek hazai mindennapos gyakorlata tényleg egyszerű: a kormány jó sok közpénz felhasználásával kutatja, méri a többségi vélekedést, és politikai programot minduntalan ennek a többségi véleménynek kiszolgálására épít. Még szép, vághatnánk rá, ha nem tudnánk, hogy a kormányzati felelősség ennél azért bonyolultabb gondolkodást igényelne, mivel hosszabb távú érdekek gyakorta kerülnek szembe rövid távú szempontokkal, és a közérdek nem minden esetben egyezik meg a közakarattal. Tökéletes lenyomata ennek a rezonőr politizálásnak a menekültellenes népszavazási kampány: egy – már Bibó által is leírt – bizalom- és toleranciahiányos, bezárkózó és paternalista országban könnyen megteremthető az idegenellenes, nacionalista ösztönpolitika társadalmi többsége. Mivel ez a többség hosszú évtizedek óta létezik, Orbán helyesen kalkulál vele, hogy felülírja a pártszimpátiákat is. És ez az a kihívás, amit az ellenzék sokadszorra sem képes megugrani. Tán éppen azért, nem, mert Orbánhoz hasonlóan, ők is a könnyebbik utat járják: nem megváltoztatni, pusztán kiszolgálni akarják a pillanatnyilag létező többséget. A nehezebb útnak, az értékalapú politizálásnak persze sok feltétele lenne – stabil értékrend, ugyebár –, ám amíg az alapállásuk nem változik, addig nemhogy az orbáni politika ellenszerét nem fogják megtalálni, de újabban már a Fidesz frakcióülésének helyszínét se.

Nem is csoda, ha a sorozatos kudarcok miatt – Lakner Zoltán találó leírásában – „túlmozgásos cselekvésképtelenségre” kárhoztatott ellenzéki tábor egyre jobban lelkesedik a kétfarkú kutyákért. És igen, úgy áll, hogy ha minden így marad, és ők elindulnak a választáson, számolni kell velük 2018-ban. Ezért is fontos megjegyezni: a viccelődés már nem tréfadolog. Mert bár nem a kétfarkúak felelőssége, ha ők tűnnek ma potens ellenzéknek, de a szerep, ami nekik adatott, együtt jár már némi, a viccpártokra amúgy per definitionem nem jellemző felelősséggel. Annak felismerésével mindenképpen, hogy egy passzív, csalódott és frusztrált politikai közeget szórakoztatni úgy érdemes, hogy azzal nem erősítik az amúgy is létező politika- és politikusellenességet, mert ezzel végeredményben a politizálás színtereit magának kisajátító Orbán-rendszer fennmaradását szolgálják. És a végén nem marad más választás, mint hazahívni Szíriából a gerillaharcokban hatékony savköpő menyéteket, jobb híján.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!