Én azt mondom, vesztes csapaton ne változtass. Jönnek a választások, állandóan jönnek, nem négyévente, hanem állandóan, és én most arról szeretnék beszélni, hogyan legyünk vesztesek, hogyan éli hétköznapjait egy ellenzéki, egy vesztes.

Mindenekelőtt nincsen tudomásom arról, hogy a vesztesek oldalán állok. Akkor sem, ha már hat éve ülök a fészbuk előtt tehetetlenül, főállású vesztesként, tüntetgető, felháborodó és csalódó vesztesként, akinek már egyedül ennek a felháborodásnak és csalódásnak az orgazmusa jut. Valahányszor felháborodom és csalódom, elönti szívemet a büszkeség, íme, az ember, nézzetek rám, megtettem mindent, ennél többet nem tehetek, hát mégis, mit tehetnék, ott voltam az összes tüntetésen, és ma is mennék, de már nincsenek tüntetések, mert nem működtek, mert nem vezettek semmilyen eredményre, így aztán a tüntetés orgazmusa helyett már csak a felháborodás orgazmusa maradt.

Hat éve mindennap elolvasok tíz cikket arról, hogy milyen rettenetes ez a rendszer, másról sem beszélek, nem vagyok rest hat kurva éven keresztül minden áldott nap ugyanazzal (vagyis semmivel sem) foglalkozni, az ország lakosságát gőgösen kinevetni és lesajnálni, a vezetőin pedig megbotránkozni és felháborodni. Olyan számomra ez a felháborodás, mint a levegő, ez tartja életben a szerencsétlen vesztes testemet, mert ha felháborodok, akkor úgy érzem: élek (pedig nem). Előfordulnak napok, hogy elfelejtek felháborodni, olyankor megnézem, hogy mások min háborodtak fel, és akkor csatlakozom hozzájuk. Ilyenkor olyanokat mondunk egymásnak: Ildikém, le a kalappal, így is lehet, mikor iszunk végre egy kávét, hogy vagytok? Képes vagyok ugyanolyan birkaként viselkedni, mint azok, akiket a kormánypropaganda irányít, de erről egyáltalán nincs tudomásom. Nem gondolom úgy, hogy a pártokat, melyek állítólag engem képviselnek, fel kéne számolni, a földdel egyenlővé kéne tenni, sőt, még támogatom is őket, mert mást nem tudok támogatni a viccpárton kívül, akik olyan nagyon viccesek, nekem, nekünk. Lényegtelen, hogy másoknak nem, hogy másokat nem szólítanak meg vele, hogy olyan, mintha a szobánkat tapétáznánk tele harmincmillióból, nem pedig a várost.

Egyáltalán nem vagyok hajlandó belátni, hogy velem van a baj. Egyáltalán nem unom magam, sőt! Egy pillanatig sem gondolom úgy, hogy a regnáló hatalom legalább húsz évig itt fog pöffeszkedni a nyakamon, nem hiszem, hogy dinasztia épülne, illetve azt sem látom, hogy az utánpótlás kinevelése nemhogy elkezdődött volna, de már be is fejeződött, ellenkezőleg, úgy érzem, hogy barátaimmal hamarosan győzelemre visszük a közös ügyet. Nem hiszem, hogy haszontalan felháborodásaim helyett (melyek egyedül az önbecsülésemet pátyolgatják) valami mással kéne foglalkoznom, nem hiszem, hogy el kéne kezdenem beszélni az emberekkel valami másról. Valami másról, valaki mással. Mondjuk velük, akik most teli bendővel élvezik a napsütést, a nyertesekkel, igen, talán most lehetne elcsípni őket, most, hogy ilyen elégedettek. De nem! Ezekkel nincs párbeszéd, nem engedek (tízmillió szamár szenved), mert romlottak, és nem gondolom úgy, hogy a romlást akár én is megállíthatom. Szánalmas és reménytelen szerencsétlenkedésemet, melyet magamban hősies küzdelemnek nevezek, egy pillanatra sem tartom unalmasnak, és úgy érzem, hogy ha muszáj, ebben akár még tíz-húsz év simán benne lehet, és még véletlenül sem gondolok arra, hogy a halálos ágyamon ezt a kérdést teszem majd fel magamnak: miért nem csináltam abban a tíz-húsz évben valami értelmeset, miért gondoltam, hogy nem mindig ugyanolyan rohadékok kerülnek hatalomra, minek foglalkoztam én ezzel a moslékkal egyáltalán. Ha engem valaki egy vasúti kocsihoz hasonlítana, amelyre (egy rettenetes vonatszerencsétlenség közben) a tehetetlenségi erő hat, akkor én azt az embert azonnal törölném az ismerőseim közül, és ha meglátnám az utcán, átmennék a túloldalra, mert ugyan miért kell minket még rugdosni is, legalább egymást ne bántsuk már, igen kellemetlen lenne belátni, hogy kudarcot vallottunk, hogy tökéletesen tehetségtelenek és tehetetlenek és impotensek vagyunk, hogy nagytakarítást kéne tartani, ki kéne dobni ebből a dohos házból mindent, aztán szellőztetni, szellőztetni, szellőztetni, beengedni a friss levegőt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!