Grecsó Krisztián: Egy estém otthon

Ilyen a vendégváró magyar vidék: mindent beborít, megzabál, átitat a fojtós, kénes bűz. Föladtam, behúzódtam, és ott jó volt, csoda nézni, ahogy fölösödik a kamrában a zsíros házi tej, anyám tejberizzsel tölti a csokis mézest, az öcsém így szereti, egész tepsi állt még, várta a falánk vendéget. Semmi sem mozdult.

Aztán mégis elindultam egy sétára, csak szokni kell a szagot, utána megy. Ember nem járt, zavartalanul végig lehetett nézni, mérni a szomorú, ázott határt. Álltam a Kurca-parton, a fóliabordák rozsdás íve úgy kanyarodott, mintha egy részeg óriás feküdne a tűzkövesi mezőn. Az üres föld most nem okozott fájdalmat senkinek. Szendergett a gyűlölet is, amit falunyi munkás érez a földesúr iránt. Csönd volt és hűvös, sehol sem voltak még a negyven-ötven fokok, amikor a bordákra sátor kerül, és a munkások, éhbérért, nyomorúságos háromszáz forintért úgy dolgozzák végig a nyolc órát, hogy fejüket ki nem dughatják levegőért. Hol van még a földesúr? Ezt kérdeztem magamtól, talán hangosan is, de nem feleltem, hogy bizonyosan részegen fekszik a falméretű, háromdimenziós tévéje előtt.

Nem gondol még a meredéllyel, ahová felhajtja majd a kvadot. Pedig néhány gyors nap, sietős hét és nem szendereg tovább a világ, ügyesen kitavaszodik a válság utáni első esztendő. Az új földesúr meg ül majd a fémparipán, távcsővel nézi a napszámosokat, amelyik inni mer vagy kijön levegőért, azt holnap nem kéri. Emeli a telefont, és vagy azonnal vereti meg a spannal vagy majd, ha lehajt közéjük, szent kezével ő pofozza föl. A szép új esztendő éppen olyan lesz, mint a szép régi volt ebben a csinos hazában, ebben a védő, ölelő kis országban, ahol a fővárosban visszaadták a munka becsületét. Azért majd, ha úgy adódik, nálunk megint taknyosra verik a férfiakat, az asszony odabent szedi tovább a paprikát a sátorban, nincs szeme, nincs füle, nem látszik már a teste sem, nem néz őrá sem senki a sorból, megtanulták az asszonyok hamar, hogyan kell eltűnni a világból, ha a sátor előtt az uraságnak az ő férjüket van verni kedve.

Háromszáz forint az éppen háromszázzal több mint a semmi, ennyit ér az óra és a méltóság, az élet, ennyiért áll a részeg vállalkozó előtt a magyar paraszt, megtört férfiember, aki soha többet nem lesz már az, aki volt, akinek eltűnik a szemből a fény, az erő, az asszonyhoz hónapokig nem nyúl, amiért koszos háromszáz forintért most tűri, hogy nyilvánosan megverjék. Megpofozza a vállalkozó, akit gazdának hívnak, ő is egy magyar gazda, kint volt a fényképe valamelyik boltban, leradírozták az arcáról a borvirágot, és kedves kvadja sem látszott a képen, amin van oldalt rekesz a whiskynek meg a szivarnak. Pedig úgy kellett volna lefotózni: terepruhában, szivarral a szájában, bal kézben whisky, jobban a távcső, háttérben a szlovák rendszámos luxusautók. Miért kell ez az álságos képmutatás, ha azt csinál, amit akar, akkor miért nem csinálja? Erős ember, kemény ember, miért kellett népies gúnyában megalázni? Lassan az első éjszaka jogát is visszakapja, a munkásokat még akkor is be meri zavarni a sátorba vagy az üvegházba, ha a szemük láttára permetezték meg, alig néhány perce. Akit ötvenéves koráig nem visz el a rák, az nem járt eleget hozzá, élet-halál ura, szó szerint – és akkor a világ előtt alakoskodnia kell?

Aztán elindultam haza, nem figyeltem tovább a szendergő határt, ahol még nem kel a nyomor és az alázat – rémálom volt ez, nem volt kedvem tovább álmodni. A pislákoló, öreg faluba nem futottak a fények, nem láttam a feldíszített, ragyogó fenyőket, ahogy gyerekkoromban, betlehemesek se jártak, az üres házakból eladták az öregeket, a megcsonkított férfiakat a körúton kerülgetem, a nőket a nyugdíj miatt tartják hátul valami ólban idegenek. Csak az illegális cigis előtt volt élet, fények, valódi vásárlói tér, pulttal, kiszolgálókkal, Viceroj-országban felparázslik az új év, mint a szerb dohány, de aztán azonnal ki is alszik. S hogy itt voltunk, abból annyi látszik, mint a szúrós kék füstből – a lelakott ég alatt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!