A Galéria sörözőben ülünk Lacival, ahogy rendesen, amikor jut egy nagyon kicsi élet az életbe. Hétköznapi tempó van a Lehel piac lusta teraszán, a sarkon rotyog a vietnami gyömbéres húsleves, szemben két magas férfi megáll chilit kóstolni Bogár Sanyinál. Zolika, a csapos csak bólint, meg sem kérdezi, mit iszunk, mert nem kell azt mindig megkérdezni, hogy a szokásosat-e. Az még jobban esik, ha csak úgy ott van az asztalon a friss Irsai.
Laci a szélső asztalnál ülő párt figyeli, megkérdezi, nem gyanús-e nekem valami, de én nem veszek észre rajtuk semmi különöset. Meg aztán nem is értek a leselkedéshez, mindjárt észreveszik rajtam, ha stírölök valakit.
„Ezek, öregem, turisták”, mondja és büszkén belekortyol a borába. „Mosolyognak. Hát láttál te már itt valakit elégedetten mosolyogni?”, kérdezi, „biztosan nem magyarok.” Odapillantok, a férfi kedvesen visszanéz rám, nevet a szeme, felemeli a pálinkáspoharat. „Hollandok”, mondom. Temérdek plázás papírszatyor hever a lábuknál, biztosan nagyon olcsó nekik itt minden. Laci mást tippel: németek. Úgy rendeltek, precízen, mindenből helyit és kicsit. Igaza lehet, neki röntgen szeme van. Megmerevedik a pillanat: elégedett emberek a szomorú bennszülötteket nézik. Élünk.
Már másfél perce ott állnak a magas férfiak a Chilifarm előtt és még nem köhögnek. „Kemény emberek”, mondom, de ekkor látom, hogy az egyik végre fuldoklik. Jólesően dőlök hátra.
Iszom egy kortyot, és megint belém mar a lelkiismeret-furdalás. Napok óta Istvánra gondolok, a szomszédomra. Még húsvét előtt hívott fel, hogy menjek át egy pohár borra, mesél még a házról, nagyon szeretem hallgatni a történeteit erről a nem is olyan öreg, szocreál szalagról meg az apró lakásokról, amelyekben élünk. Az öreg villamosmérnök még eredeti lakó, neki bele van gravírozva a neve a bejárati ajtó bedugaszolt postaládájába, ötvenegy szeptemberében nyomták a kezébe a kulcsokat, hatvanöt éve. Nem mentem át, mert rohantam valahová, mindig tempót tartok, zárkózom, rohanok magam után, a saját magam állította szabályokat nem merem felrúgni, ezért csak megígértem, hogy majd húsvét után. Azon gondolkodom, hogy tényleg volt-e bennem valami rossz érzés, vagy csak utólag képzelem oda. Azt hiszem, volt. Egy baljós sejtelem, hogy most kéne, a pohár borokat nem szabad halogatni, addig kell meginni őket, ameddig lehet.
Idefelé jövet láttam, hogy kis kék autó, amivel ide, a piacra is jártak – Istvánnak fájt a lába –, éppen egy villanyoszlop alatt áll. Összeszarták a galambok. A metrólejárónál megláttam a feleségét, megállítottam, hogy nem akarja-e, hogy arrébb álljak, azelőtt mindig makulátlan volt a kocsi. Azt mondta, már mindegy, nem kell, ő nem tud vezetni, ócskavasnak meg jó lesz leszarva is. Majd elviszi a fia. Bólintottam, hogy persze, és az jutott eszembe, hogy milyen furcsa, még sohasem láttam a fiukat. Bár lehet, hogy ez nem jelent semmit, csak elkerültük egymást.
A vietnami kislány a táskáshoz visz egy adag levest. Ott kanalazza mindig az eladó a csípős lét a műbőrszagban, kuporog a hokedlin, és a földre teszi a levest, ha jön vásárló. Amikor eszik, mindig jön, különben csend. Máshogyan magányos az ember a nagyvárosban, mint falun, ezt gondolom, és el is mondom Lacinak, de szerinte meg nem, mert majdnem mindegy. Megint elmeséli a törökszentmiklósi esetet, a költő bácsit, akit rendszeresen megszégyenítettek a sarki kocsmában, mert beválogatták egy versét a miklósi költők antológiájába. Ha bement inni, elővették a könyvet és a törzsvendégek felváltva szavalták neki. A saját versét. Addig kántálták, amíg el nem ment. Mindig sírva ment el. És mindig visszament, mert hát hová menjen? A kegyetlenség, mondja Laci, nem helyfüggő.
Megérkezik Ádám, mintha csak időzített volna. Ádám költő, de itt, a Galériában nem szokták neki felolvasni a verseit, ezek szerint ez kegyes hely. Kisvodka, egy deci szikvíz, ez a jele, mint az oviban.
Arra gondolok, vajon ki élhetne helyettem, ha én nem tudok. Ki lehetne boldog az én életemmel, ha nekem nem megy. Bérbe. Fizetnék érte, mint a népdalban, de hát nincs az a pénz, így mondja a nóta is: bánata van mindenkinek. Ádámnak eldől a mankója, felállok, hogy visszatámasztom. Eszembe jut, hogy odamegyek, veszek egy falat chilis csokit Sanyitól, aztán csak ülök itt némán, és amikor csuklok, mert olyan erős a paprika, hogy csuklok tőle, akkor hagyom, hogy felpattanjon a vállam.
GRECSÓ KRISZTIÁN
Szerzőnk az Élet és Irodalom munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
