Grecsó Krisztián: Így is lehet mondani

Ismerte-e. Domos tata bólogatott, megkérdezte, kérek-e bort. Saját bor: savanyú, fátyolos. Kértem, hogyne kértem volna. Ha boroztunk, Domos tata mesélt, ha nem ittunk, hallgatott. Rossz volt a bor, szinte ihatatlan, de a jó szó miatt imádtam. Barna István, így hívják a férfit: róla kéne mondania valamit. Miért kérdezem ezt, nézett rám fürkészően a nagyapám. Hallottam valamit? Semmit sem hallottam, feleltem, csak Szegeden megismertem a férfi unokáját. Udvarolok neki. A nagyapám megállt, kezében a fonott vesszővel borított demizson. Az nem lehet igaz, mondta. Az nem lehet. Elgondolkodott. Már régen elköltözött innen a lánya. El, helyeseltem. A nagyapám leült, merengett, aztán zavartan pakolni kezdett. A varrógépasztalon monó kazettásmagnó, mellette rádióból rögzített felvételek. Tucatnyi Kálmán Imre. Némelyiket berakta a fiókba, a többit szigorú sorba rendezte. A csipkés terítő sarka lelógott. Csönd volt, a kredencet néztem. Megint megkérdezte, nem viccelek-e. Húsz évem minden öntudatával bólogattam, nem viccelek. És amikor ott a messzi távolban udvarolni kezdtem annak a lánynak, faggatott a nagyapám, tudtam, hogy az anyja ebből a faluból származik? Dehogy tudtam, feleltem. Később mondta. Domos tata köhögött, köszörülte a torkát, a Teremtőnek, mondta, különös humora van.

Aztán mesélt. És képzeletben lassan odaült mellénk egy idegen férfi. Alacsonynak képzeltem, jóképűnek. Kalapot viselt, az ötvenes évek szűk karimájú, alázatos szövetkalapját. Domos nagyapám három hét után tért haza a falujába. Pesten dolgozott, és a forradalom alatt a városban ragadt. Nem jártak a vonatok, nem indult busz. November közepe volt…

Otthon semmi nyoma volt a cécónak, a faluban nem volt forradalom, halkan mondja a feleségének, a fővárost szétlőtték. Az asszony hiszi is, nem is. A felesége a varrógépasztalhoz megy, a csipketerítőn egy levél. Fölvette, a borítékot az ura kezébe nyomta, éppen tegnap hozta a posta. Domos ingerülten, félve kérdezte, mi ez? Márta megrántja a vállát, ő nem nézte, valami hivatal. A kredencen mintha mozogna a föld, megcsörren a rézmozsár. Domos remegő kézzel bontja ki a borítékot. Annyira izgul, hogy nem kap levegőt. Kimegy az udvarra. Csak nehogy idézés legyen. Kiveszi a papírt, géppel írták. Megroggyan a sánta térde. Csak ne tegnapra. Most már csak abban reménykedik, legalább ne maradjon le róla. Hirtelen elfelejti, hányadika van, rákiállt a konyhából kilépő feleségére. Az asszony nem tudja. Domos betrappol a konyhába, tépi a naptárt, dühöng, sír.

Aznapra szól. És idézés. Két órája van még. Most ért haza, még levegőt sem vett. Mindössze két óra maradt. Talán le fogják tartóztatni. Rendőrségi idézés, a papírjait vigye magával, tizenhat órára, délután. Gondolkodni próbál. Kimegy megint az udvarra. Leül, aztán feláll. Ez most jó jel vagy nem? Azokat hívják délutánra, akiket bent akarnak tartani, vagy akikkel gyorsan végeznek? Lehet, hogy nincs is jelentősége. Ideges, próbál nagy levegőket venni. Talán mindegy, véletlen, kit mikorra hívnak. Mit akarhatnak?, kérdezi gyanútlanul Márta, a felesége. Annyira naiv és érzéketlen a kérdés, hogy Domos elveszti a türelmét, kiabál, ugyan mit?, üvölti, meg akarják tudni, mennyire keveredtem bele! Márta sértetten néz, de hát te nem keveredtél bele. Honnan tudod?, kiabálja Domos. Megindulnak Márta szeméből a könnyek, mert tán bele? Nem, mondja még mindig haragosan Domos, de hogy a fenébe tudnám én azt igazolni? Amikor végig Pesten voltam!

Márta nem akarja ezt érteni, nem akar foglalkozni vele, mi történik körülöttük, ő nem számol a világgal. Valami most mégis megsúgja neki, a szíve megérzi, mekkora a baj. Magyarázni kezd, hogy a faluban gyakorlatilag nem történt semmi, volt némi hőzöngés és kiabálás, de hát mit számít az, eljutott a híre ide, hogy Pesten vonulnak a fiatalok. Kétségbeesve a férjére néz, Barna Pista meggyőze őket. Olyan szépen kérte, hogy hazamentek.

Domos örömében megcsókolja a feleségét. Márta soha nem érti, mi történik a világban, de ösztönösen jó helyre nyúl. Barna Pista. Az egyetlen volt szocdemes, aki a beolvadás után becsületes ember maradt, akivel szót lehet érteni: ő talán tud segíteni. Domos az órájára néz, másfél órája maradt. Sietve teker a hivatalba. Nem is kell keresnie, Barna Pista éppen az udvaron áll. Fején kucsma. Amikor megmutatja az idézést, a férfi elsápad. Menjenek be, kéri. Ülnek a csupasz, szegényes irodában, taposott föld, meszelt fal, a durva, göcsörtös falon rámás képek. Domos nem néz föl, a vörös színt érzékeli, vörös képek vannak a rámában, a vér vaskos színében úsznak. Hallgatnak, Barna nem kínálja meg semmivel, Domosnak egészen kiszárad a szája. Nézi egymást a két idegen férfi, hallgatnak. Látásból ismerik egymást, kis falu ez, látásból mindenki ismeri egymást, de még nem beszéltek soha. Domos a háború óta Pesten dolgozik, állványozó munkás. Barna meg a szocdemekkel együtt beolvadt a pártba. Azóta van hivatala. Pesten voltál?, kérdezi Barna. Domos bólogat. Remeg a keze. És?, kérdezi Barna. Nem csináltam semmit. Barna a fejét rázza, az akkor is baj. De hát nem jártak a vonatok!, mondja Domos. Alig bírja visszatartani a könnyeit. Én értem, mondja Barna. De minden falunak szolgáltatnia kell bűnöst. Kicsit hallgat, zavarban van. Minden falunak. Annak is, ahol nem történt semmi. Valahol van egy óra, Domos hallja, hogy ketyeg. Mert olyan nincs, hogy nem történt semmi, folytatja Barna. Azt nem hiszik el. Elmegy valaki az ablak előtt, Barna elhallgat, megvárja, míg egészen eltávolodik. Te pont jó lennél nekik. Domosnak most indulnak meg a könnyei.

Legalább akkor csinált volna valamit. Legalább akkor tényleg hős lenne. De ő félt. Óvta magát. Lám, hiába. Barna nézi, lehajtja a fejét. Mit tehetnék én? Domos megfogja a kezét. Terhes a feleségem!, mondja neki. Későn nősültem, olyan későn, ahogy te. Nemsokára gyermekem születik, nem vihetnek el! Barna elhúzza a kezét. Föláll, járkál. Kinéz az ablakon. Az udvaron befarol egy kocsi. Magasan rakva náddal. A kocsiról férfiak dobálják le a kévéket. Porfelleg füstöl, ahogy földet érnek. A szövetkezeti asszonyok megvárják, míg eloszlik por, aztán kézben cipelik befelé a nádat. Ez az, kiáltja Barna. Megvan! Leül az írógép mellé, kopog. Domos eleinte kérdezgeti, hogy „mi az?”, hogy „mi van meg?”, de Barna ilyenkor felemeli a kezét, hogy csönd legyen. Koncentrál. Aztán kihúzza a lapot, pecsétet nyom rá, aláírja. A Lándor alatt voltatok. Három hétig. Ott vágtátok a nádat. Te a kistavaknál voltál, nem ott, ahol a többiek. Most értél vissza. Érted? Megtanuld rendesen, magoljad, különben engem visznek el helyetted. És nekem három gyerekem van! Domos legszívesebben megölelné a férfit, aki az életét kockáztatja miatta. Egy idegenért.

Már nincs ideje hazamenni, egyenesen a kapitányságra teker. A rendőrök dühösen, csalódottan, haragosan vizsgálják az igazolást. És honnan tudta maga, hogy ez kell?, próbálja csőbe húzni a körzeti megbízott. Domos fegyelmezett, kihúzza magát. Legszívesebben mosolyogna. Barna Pista nyugodt arca van előtte. Bementem a tanácsra, rendőr elvtárs, mondja. Megkérdeztem, hogy egy becsületes munkást miért hívnak raporta. Ott mondták, hogy mindenkit megvizsgálnak. Kicsit vár, ösztönösen, hogy tényleg hasson a mondat. És hogy ez nem nekem szól. A rendőr kényszeredetten bólogat. Igazat mondtak, mondja. Csikorog a foga. Tényleg nem magának szól…

Döbbenten hallgattam a nagyapámat. Kiszúrtam egy csinos lányt a JATE Klubban. Sohasem láttam azelőtt, tetszett, odamentem hozzá. Az ő nagyapja mentett meg ötvenhatban?, kérdeztem. A nagyapám bólogatott. Így is lehet mondani, felelte.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!