Grecsó Krisztián: Megtisztulás

Nekem mégis ellenállhatatlanul erős honvágyam volt. Pontosabban idővágyam, ha szabad ezt így mondani. A gyerekkoromba vágytam vissza nagyon. Amikor a nagymamámat kérdezem, hogy miért kell nekem hittanra menni, és várni azt a misztikus első áldozást, amikor éppen a hittan ideje alatt rohangál a tévében a kengyelfutó gyalogkakukk. Ráadásul nem is jár senki más az osztályból. Sőt, megkérdezték, hogy én járok-e, és valahogy furcsa volt azt mondani, hogy igen. Nem mondott az osztályfőnök semmit, de mindenki engem nézett. Juszti mamám erre azt mondta, hogy csak nézzenek, mert mi jobban féljük az istent, mint az osztályfőnököt (és ebben nem volt egészen igaza, mert én az osztályfőnököt féltem inkább). Mégis, ott, akkor tényleg elképzeltem valakit, akit úgy szeretünk, hogy félünk tőle, akinek az adósai vagyunk, aki különös szokásokat vár el tőlünk. Aztán rászoktam, hogy este beleülök Márton tata ölébe, és hallgatom, ahogy félhangosan, szótagolva olvassa a Bibliát, az Ószövetséget, általában.

Amikor az idei húsvéti olvasmányokat hallgattam, oda vágytam vissza, az ölébe. Az ő hitüket vágytam érezni, az ő biztonságukat, az ő korlátlan és feltétlen odaadásukat, amely nem az egyháznak, hanem az Úrnak szólt. Amelynek része volt ugyan minden regula, gyónás, áldozás, mise, de a közvetítő csak közvetítő volt: mert a hit nem bizomány, nem bizonyít semmit, nem elvtársi érdekből hiszünk, hanem mert nem tudunk nem hinni. Mert a hit a jelenünk, a múltunk, a származásunk, az egyetlen örökségünk, amink még van, az ismeretlen ősök sohasem volt hagyatékával és jussával szemben.

Idén húsvétkor a víz misztériumát hirdették a katolikusok. Isten második napja múlt velünk, és mi láttuk, hogy ez jó. Krisztus Jézusra kevesebb figyelem és erő jutott, és mi sem mentünk ki járni a vízen. Csak a keresztelő anyag szentségének örültünk, és annak, hogy a víz megtisztít. Arra gondoltam, hogy miért nem tudok úgy független maradni, ahogy a nagyszüleim, akik látták a kertek alatt a sarki özvegyasszonyhoz lopakodó papot, de ők a saját bűneikért feleltek, azokért kértek feloldozást, nem más bűneiért. Őket védte a saját hitelük és erejük, amivel túlélték azt a kort, de nekem már nincs hitelem csak azért, mert élek.

És nehéz örülnöm annak, hogy a víz megtisztít; az én egyházamnak az már nem elég. Az én egyházam már megint a hatalommal korrumpálódik, ismét világi erőkhöz dörgölődzik, és eladja az elsőszülöttséget egy tál lencséért. És engem emiatt elhagy az erőm és gyöngül a hitem.

Még itt kísértenek a besúgók és békepapok, akik hívők ezreinek az életét tették tönkre, akik jelentették híveik gyónási titkait, egyszerre szegve meg hivatásuk és az emberi méltóság és becsület legfőbb szabályait, de már az új hatalom kegyencei keresik a fogást. És én szeretnék úgy állni a misén, hogy erről nem tudok. Nem nem akarok tudni, nem tudok. Mert az Úr színe előtt állok, és ők nem férnek közénk, mert Juszti mamám hite az én hitem, az ő öröksége az én örökségem – de nem megy.

A pap eltéveszti a pápa nevét, emberi dolog, ha ilyen sűrűn cserélődnek, mégis, finom morgás hullámzik a padok között. Ferenc lesz az, nem Benedek. Ferenc a neve és az imágója szerint alázatos ember, istápolja a szegényeket, beült a kertészek miséjére. Vajon imádkozott-e az egyházáért is? Hogy ne csak a víz erejével tisztuljon meg végre? Hogy a fiú gyerekeket ne félve kelljen elengedni hittanra? Hogy a cölibátus rostája eltűnjön végre, és ne csak szorongó, nehezen kommunikáló, az élet terhét könnyen elhagyó papok próbáljanak a szívünkhöz szólni. Hogy a hit ne járom legyen, hanem mankó. Hiszen a keresztényi erkölcs szó is csak ekkor jelentene valamit. És ezután talán nálunk is megtisztulna a keresztény világ, és nem csak képmutatás lenne a hit, régi elvtársak, léhűtők meglepően könnyen és olcsón visszavett hitele.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!