Micsoda orosz nyár van, mondta Etelka néni a Lehel piacon, én meg néztem rá, méltósággal, de szomorúan. Etelka néni halott és kopasztott kakasokat árul, adni kell a szavára. Orosz nyár, csókolom, olyan nincs is. Etelka néni szerint van, akaratos, szeszélyes és gonosz: ilyen az orosz nyár. Én mindig bírtam az orosz végtelenséget, mondom az asszonynak, a halas felől valaki beszól, hogy most szoknom is kell újra. Szokom én. Legyen. Ezentúl a Radnóti sarka egyversztányira van tőlünk, és mintha a Pikolóban tegnap láttam volna Turgenyevet. Megszólalásig úgy nézett ki, mint egy tatár herceg. Usanka volt a fején.
Elindulok haza a Gogolon, semmi metafora, tényleg, a jobb oldalon, a második ház második emeletén van egy érzéki terasz, meghódította a borostyán és a leander, azt nézem mindig, magányos lehet az asszony, aki ápolja, fésülgeti, rajzolja, festegeti a növényeket, mintha nem is lenne valóságos az a balkon. Vajon hová lett a férje? A felesége elől menekülő Tolsztoj grófra gondolok. Rázzák a haragoszöld lombjukat a betonnal szegélyezett városi akácok, mintha le akarnák dobni. Gyuszi, a csapos azt mondta tegnap a Pikolóban, hogy szerinte a vakvezető kutyák kiképzésében az lehet a legnehezebb, hogy meg kell tanulniuk térképet olvasni.
Még haza sem érek, egy régi, népfürdős este jut az eszembe. Az is orosz nyár volt, mosolygok magamban, hamis volt, mint a tajgai romantika. Sétahajók csobogtak a Dunán, a rózsaszirmokat formázó meleg vizes medencében álltunk, Annával meg Gáborral. Átmásztunk a kerítésen. Gábort sokkal jobban szerették a lányok, mint engem, és szerintem Anna is sokkal jobban szerette, mint engem, de Anna velem érkezett, és a hivatalos verzió szerint, már ha van a reménykedésnek hivatalos verziója, belém volt szerelmes. Gábor cingár volt, de már egyetemistának is sármos, én meg szakállat hordtam, és úgy néztem ki, mint egy házinénijével vívódó Dosztojevszkij-hős. Ott, a rózsaszirmokat formázó medencében lettem férfi. Csalódott, szomorú. Ezek szerint orosz. Gábor megkérdezte, hogy hárman lehetne-e. Megfontolnánk- e, hogy beadja a testét a közösbe, de én még tiszta voltam és szerelmes, nem értettem a kérdést, csak reménykedtem, mint a mesterét elvesztő Aljosa Karamazov. Hogy ettől mégis megkímél a Teremtő.
Hazaértem, kiléptem a teraszra, reménytelenül fölöslegesnek éreztem magam, mintha Nyikolaj Gavrilovics Csernisevszkij formázta volna a napom. Mégiscsak igaza van a királynak, száműzni kell a magamfajta nyeszlett libsit a tajgákra. Gyuszi azt mondta tegnap a Pikolóban, hogy nincs még elég ráncom, nem vagyok gyűrött, nézzek csak körül, minden szerkesztő és kritikus sokkal elhasználtabb, a férfiban az a jó, ha patinás. Az sem baj, ha nem működik olyan flottul, annál nagyobb az asszony öröme, ha összejön valami. Bólogattam, igazat adtam neki, pedig alig negyed órával korábban megfogadtam, többé nem hallgatok rá. Szerinte egy vakvezető kutyának elég, ha megmondod a címet, és oda megy.
Anna állt mellettem, és éreztem, hogy jobban kívánja azt a cingár férfit, mint engem. És ha bevennénk a buliba, akkor én lennék a harmadik, igazából ők szeretnék egymást, és én asszisztálnék, mint valami megtűrt cipészsegéd. Félóránként kerültek egyet a dagályos biztonsági őrök, lebuktunk, amikor jött az őr. Összemosolyogtak, és csak most jöttem rá, hogy ez így még rosszabb volt, mert az a rozoga kufirc nem ért volna annyit, mint egy ilyen pillantás. Hajladoztak a népfürdő nyárfái, mintha tangóznának. Szemben meg csak álltak a mogorva, sötét hegyek. Anna annyira kívánta Gábort, mintha Puskin költötte volna mellém, „én írok levelet magának”.
Gábornak azóta felesége van és két gyereke. A múltkor bejött a Pikolóba, és azt mondta, hogy boldog. Két sörrel később meg, hogy boldogtalan. A felesége védőügyvéd, és egészen odavan a szerb maffiózókért meg a koszlott alakokért, hogy azok micsoda férfiak. Elmentünk a Pozsonyiba, mellette a kávézó tele volt gyönyörű nővel; kiknek jutnak ezek, kérdezte Gábor, kanalaztuk a gombócot a levesből. Gábor felesége szerint a börtönben csupa kemény és izgalmas férfi van, velük történik valami. Oblomovok vagyunk, mondtam én, és arra gondoltam, kár volt fölkelni. Aludni kéne, örökké, négyszáz oldalon át csak aludni, és akkor nem lenne baj. Mi van ezekkel, kérdezte gyanakodva Gábor. Kikkel, néztem rá. Az oroszokkal, mondta, mindig velük jössz. Elnevettem magam, hirtelen kedvem lett volna elmondani az egészet, az orosz nyarat, meg hogy újra felesleges vagyok, de annyira átéltem az önsajnálatomat, hogy el is ment a kedvem az egésztől. Gogol, mondtam. Mi van vele, kérdezte Gábor. Azt írta egyszer, mondtam, már nem emlékszem, hol, hogy „nem az a jó vitéz, aki ha veszély van, nem veszti el a bátorságát, hanem az, aki a harcok szüneteiben sem unatkozik”. Tényleg ezt írta, kérdezte. Tényleg, mondtam. Az jó, mondta ő. Annáról nem beszéltünk. A férfi, ha fáj neki, vagy ha orosz, hallgat. Ittunk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
