Nem lehet nem észrevenni az összefüggést: míg Magyarország – a kormánypropaganda szerint – erősödik, addig az Orbán-kormány tagjai – vagyonnyilatkozatuk alapján – szegényednek, sőt: néhányukat mintha már az adósságcsapda démona ölelné. Ha pusztán logikai kapcsolatot keresnénk a két állítás között, a legrosszabb kétségtelenül ez lehetne mind közül: A állítás (erősödik) hamis, B állítás (szegényednek) hamis, a kettő között összefüggés van. Magyarázni pedig nem kell. Hacsak úgy nem, hogy „A Magyarország erősödik” szlogen színtiszta kormánypropaganda, a képviselői vagyonbevallás pedig színjáték. Mindkettő lényege a parasztvakítás. S amitől tényleg kiég még a fű is: mindkettőnek van valóságmagja – a szlogen esetében 25 százalékban, a bevallásnál pedig mindegy, milyen arányban. Következménye ugyanis egyiknek sincs.
Mert most tényleg érdemes azon csámcsogni, hogy Rogán Antalnak és Lázár Jánosnak 100 milliónál is nagyobb az adóssága; hogy Szijjártó Péter még mindig nem fizette vissza szüleinek a 30 milliós kölcsönt; Matolcsy György szinte csakis bérből és fizetésből él; Gyurcsány Ferenc pedig évről évre gazdagabb? A bevallás ugyanis tényleg szemfényvesztés, egészen addig, amíg nem lesz következménye annak, hogy kiderül: az önbevalláson alapuló vagyonnyilatkozat nem fedi a valóságot. Képzeljük el, mi történne akkor, ha a bevallásba bekerülnének a politikusok rokonai, barátai, strómanjai, vagy ha közokirattá minősítenék a bevallást, melynek ellenőrzését minden esetben kötelezővé tennék. De felesleges mindezt elképzelni, mert az erről szóló rendeletről, szabályozásról, törvényről is az önbevalló urak és hölgyek döntenének.
De hogy ne csupán támadás érje a bevallás intézményét, vannak előnyei is: kiderül belőle például az, hogy a Nemzeti Adó- és Vámhatóság elnöke, Tállai András havonta két adótanácsadással foglalkozó cégtől is több mint félmillió forintos jövedelmet kapott 2016-ban. El tudják képzelni, milyen ez? Olyan nagyjából, mintha Rogán Antal kormányzati propagandaminiszternek kommunikációs cégektől lenne rendszeres havi jövedelme.
Vagy ha a majd' havi kétmillió forintot kereső leendő milánói magyar főkonzul, Csiszár Jenő diplomáciával foglalkozó cégektől kapna rendszeres havi apanázst.
De ne képzelegjünk, mert úgy nem vesszük észre a fontos részleteket. Ilyen például az az indoklás is, amit Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszternek köszönhetünk éppen Csiszár Jenővel kapcsolatban. Elmondta a Figyelőben: „Akik most Csiszár Jenő kinevezését kritizálják, azok ahhoz a személyi körhöz tartoznak, akik, ha kritizálják egy döntésemet, tudom, hogy jó döntést hoztam.” De aztán a tárcavezető, túljutva egódöccenőjén, mégis magyarázatba bonyolódott, hogy miért is Csiszár: „az adott térségben korábban már élt, olaszul jól beszélő ember, akinek a személyisége, habitusa jól megfelel annak a követelménynek, hogy abban a régióban, amely Olaszországban a legaktívabban kereskedik Magyarországgal, gazdasági hasznot tudjon hajtani”. S a miniszter még mondott olyat, hogy véget ért a klasszikus diplomácia kora – pedig ha tudná, hogy ebben az országban lassan minden, ami klasszikusnak számít, véget ér.
Így fordulhat elő az is, megírta a Direkt36 oknyomozó portál, hogy Orbán Viktor veje, Tiborcz István, pontosabban az általa alapított cég neve már akkor szóba került Szekszárd közvilágításának korszerűsítése kapcsán, amikor még ki sem írták az erre vonatkozó pályázatot. Ezt azonban aligha lehet Tiborcz számlájára írni, hiszen miért is ne lehetne neki olyan jó orra, nota bene pályázati szimata, hogy mikor és hol várható több százmilliós, busásan jövedelmező munka, ráadásul akkor még nem is volt Orbán veje, legfeljebb csak lányának udvarlója. Később, persze, vej lett, a cég pedig pályázati befutó.
Ennél romantikusabb történetet amúgy nehéz elképzelni, filmet is lehetne róla forgatni, már ha hagynák, pedig szereplőinek még csak félniük sem kell, hiszen történetük csak évek, évtizedek múlva lesz klasszikus. Akkor, amikor majd az akkori politikai elit úgy gondolja, hogy véget ért a mai klasszikusok kora.
S hogy addig is jól érezzük magunkat, mulassunk! Mulatva ugyanis gyorsabban telnek az évek. Ezt ismerte fel az Újszínház vezetése is, amikor úgy döntött, hogy A pénzfolyó címmel zenés estet rittyent Bogár László, a kormányhoz nem csak vezetéskor közel ülő közgazdász világmegváltó gondolataiból. Alcímet – (A legérthetőbb, legigazabb közgazdász, a színész és a dalok) – és műfajt is adtak e csodálatnak: zenés globalizmuskritika. Fellép: Bogár László sztárközgazdász, Dörner György színigazgató és a Hungaro együttes. A színház humora a fergeteges ajánlóból is kiderül: „Bogár László prózát mond, vélhetően a háttérhatalmak titkos működéséről és a »globalogazdi« szerepéről. Az Újszínház közönsége megismerheti a zenés pénzügyi G dúrt, melynek a G pontja valójában Globális Gazdaságot jelent.”
Na, ezek után merjen valaki megszólalni. Elemezni. Vagy A és B állítás között összefüggést keresni. Ennél a pontnál talán érdemes megbékélni, és felidézni Bródy János örökbecsűjét, a Hungarian blues című dalt 1980-ból, mert innentől kezdve már semmi sem számít: „ha szívből akarsz énekelni, / és minden magyart átölelni, / a Hungarian Blues, édesapám, / csak az, amit a cigány húz.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!