Nem vagyok azzal vádolható, hogy bármikor is egyetértenék a Jobbikkal, most sem jó szívvel teszem. Az objektivitás azonban megköveteli, hogy ha igazuk van, azt – minden egyéb meggyőződésem ellenére – elismerjem. Dániel Péterről van szó. Dániel Péterről általában és a Siófoki Városi Bíróság ítéletéről konkrétan.
A történet bizonyára sokak előtt ismert: Dániel Péter – előzetes ígéretéhez híven – két nappal az avatás után vörös festékkel öntötte le a Kerekiben felállított Horthyszobrot. A bíróság szerdán, első fokon bűnösnek mondta ki a vádlottat rongálás vétségében, ezért megrovásban részesítette, de egyúttal kimondta azt is, hogy cselekedete „erkölcsileg pozitív tartalmú és társadalmilag hasznos figyelemfelhívás volt”.
Kezdjük először a bíróság döntésével, azon belül is annak kisebbik – logikai – hibájával. A Büntető törvénykönyv szerint bűncselekmény az a szándékos, vagy – bizonyos esetekben – gondatlan cselekmény, ami veszélyes a társadalomra, és amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli. Ebből a meghatározásból egyértelműen következik, hogy nem lehet valami egyidejűleg „társadalmilag hasznos”, miként az ítélet szóbeli indokolásában szerepelt, és ugyanakkor veszélyes a társadalomra. Pedig ez az utóbbi az előfeltétele annak, hogy egy magatartás bűncselekménynek minősüljön.
De lépjünk tovább. Azt senki sem vitathatja, hogy a bíróság az ítéletét, annak szóbeli indokolásával együtt, nyilvánosan hirdeti ki, már csak azért is, mert erre törvény kötelezi. A bírákról szóló törvény ugyanakkor határozottan megtiltja, hogy egy bíró a nyilvánosság előtt politikai véleményt fejtsen ki.
Nem kétséges, hogy Dániel Péter elkövette a rongálást azzal, hogy 100 ezer Ft kárt okozott a szobor tönkretételével. A rongálás pedig társadalomra veszélyes cselekmény, vagyis bűncselekmény. Egy bíró döntését nem befolyásolhatja az, hogy kinek a szobrát rongálták meg. Hová vezetne az olyan ítélkezési gyakorlat, amelyben a bíró, akár politikai, akár esztétikai ízlése szerint tenne különbséget rongálás és rongálás között? Ha a Horthy-szobor nem tetszik, ha Horthyt nem szeretem (jelzem én sem), ha Horthynak történelmi bűnei vannak, akkor az ő szobrának megrongálását elintézem egy megrovással? Ha József Attilát szeretem, ha nagy költőnek tartom, és ha valaki hozzá merészel nyúlni, akkor legalábbis felfüggesztett szabadságvesztésre ítélem? Szándékosan nem politikai ellenpéldát említek azért, hogy érzékeltessem: itt nem csupán a bíró tilalmas politikai megnyilvánulásáról szól a történet, hanem az objektivitás olyan mértékű hiányáról, ami megengedhetetlen. Igazán híve vagyok a szabad véleménynyilvánításnak. Ám amíg a pulpituson ültem, soha nem jutott és nem is juthatott volna eszembe, hogy bármilyen módon hangot adjak politikai meggyőződésemnek. Ezt bíró nem teheti! Nem minősíthet pozitívnak egy bűncselekményt, nem bocsátkozhat történelmi okfejtésbe. Ez utóbbit hagyja a történészekre!
Sokan és sokszor vádolják a bíróságot politikai elfogultsággal. Az éppen nem tetsző ítélettől függően bármelyik oldalról. A bíróság minden alkalommal visszautasítja az ilyen jellegű kritikákat, és többnyire joggal. A siófoki bíró azonban most olyan döntést hozott, és főként olyan indokolást fűzött hozzá, ami alkalmas arra, hogy a bíróság objektivitásába, pártatlanságába vetett bizalmat – ha még van ilyen – megingassa. Nem szeretek kollégáról, volt kollégáról rosszat mondani, írni, mert – bár pártunk és kormányunk által életkorom miatt kommunistának és szenilisnek ítéltettem – magam is bíró vagyok (voltam). Most mégis úgy vélem, hogy amit siófoki volt kollégám elkövetett, az több mint bűn, az hiba. Méghozzá nehezen orvosolható hiba. Lassan gyógyuló sebet ejtett az amúgy is sokat bírált testületen.
Én azonban nem csak Horthyt, de Dániel Pétert sem szeretem. Azt a Dániel Pétert, aki úgy jellemzi magát: „ügyvéd és férj vagyok, értelmiségi vagyok és demokrata. Magyar értelmiségi és magyar demokrata.”
Egy „magyar értelmiségi” nem ken kaszinótojást a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatra, nem öntözi körbe ketchuppal az alaptörvény asztalát, nem sértegeti ordenáré szavakkal Wittner Máriát és nem önti le vörös festékkel Horthy Miklós szobrát. Egy „magyar értelmiségi”, mi több egy „magyar demokrata” nem követ el bűncselekményeket, különösen akkor nem, ha ez a magyar demokrata történetesen még ügyvéd is.
Félreértés ne essék, ideológiailag még egyet is értek Dániel Péterrel, hiszen magam is nevetségesnek tartom a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatát az alaptörvény asztalával együtt, nem rajongok Wittner Mária megszólalásaiért, mi több, Horthy Miklóst felelősnek tartom – egyebek között – sok ezer vidéki zsidó elhurcolásáért. Mégsem rongálok meg szobrokat, és nem maszatolok össze semmit.
Igaz, ügyvédnek nem tilos politizálnia. De bűncselekményeket tilos elkövetnie. Etikátlan és felelőtlen úgy viselkednie, ahogyan azt politikai ellenlábasai teszik.
Dániel Péter a tárgyalás után úgy nyilatkozott a sajtónak, hogy „mivel a demokratikus ellenzék részéről sem érez kellő támogatottságot, néhány hete visszavonult a közélettől”. Köszönöm, ügyvéd úr. Ideje volt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!