Kádár János 1985-ben már a hetvenharmadik születésnapját ünnepelte, de egyelőre semmi olyan szándéka nem volt, hogy visszavonuljon a politika első vonalából. Az önkéntes visszavonulás a „kommunizmus” évadaiban, pláne akkortájt, különben sem volt divat; vagy leváltottak valakit (mint Novotnyt Dubcekék 1968 januárjában, Hruscsovot Brezsnyevék bő három évvel korábban vagy Ulbrichtot Honeckerék ugyancsak három évvel később, de hasonló sorsra jutott honi lázongások folytán Gomulka és Gierek is), vagy kimúlt az illető (mint Dimitrov, Bierut, Gheorghiu-Dej, Tito).

Viszont Kádár érezte az évek terhét, fizikailag is, politikailag is. A kérdéses évben Magyarország szénája – a Főnök önnön múltjához képest – nem állt jól. Kádár olyképpen válhatott a „nemzet atyjává”, hogy 1956 után közel két évtizeden át inflációmentes, évi 5 százalékos jövedelmi gyarapodást ígérhetett és teljesíthetett alattvalóinak, ám ez a trend már az első olajválsággal (1973) gyakorlatilag megszűnt. Fél évtizeddel később a megszorítás és a takarékoskodás került napirendre, amit Kádár nagyon nehezen viselt el. A türelme – bár meglehet, nem ez a legjobb kifejezés – akkor fogyott el, amikor az ország pénzügyileg de facto a csőd szélére került, és csak a Nemzetközi Valutaalaphoz meg a Világbankhoz való csatlakozás húzta ki a csávából. Az egyensúlyt csak brutális takarékoskodással (áremelésekkel, importvisszafogással, reálbér-befagyasztással) lehetett helyreállítani, ami a Marjai József miniszterelnök-helyettes vezérelte csapatnak nagyjából-egészéből 1984-re sikerült is. Illetve sikerült volna, ha Kádár ad nekik még legalább két évet. A rosszkedvű főnök azonban eldöntötte magában, hogy az 1985-ös pártkongresszuson „határozatilag” véget vet az állandó spórolásnak és – gyorsít. Dinamizálja a beruházásokat és az életszínvonalat. Látható források nélkül. A vészcsengő egész környezetében egyfolytában szólt (még a hozzá rendíthetetlenül hűséges Lázár miniszterelnöknek is voltak erős aggályai), de hiába zarándokoltak hozzá a kormánytagok, Marjaival az élen, egyszerűen kidobta őket. Mondván, hogy minden további megszorítással „a nyomor politikáját” akarják kényszeríteni őrá – na meg az országra.

Jellemzően az akkori állapotokra és erőviszonyokra, Kádár a kongresszussal egymást tökéletesen kioltó határozatokat fogadtatott el: egyfelől a gyorsítás, másfelől az egyensúly stratégiáját. A közgazdászok dermedten nézték, mi folyik az országban. Ami a gyorsítást illeti, minden épeszű ember tudta, hogy az csak hitelből, azaz további, de addig nem látott ütemű eladósodásból valósítható meg. De tudta azt is, hogy ebből nem hogy egyensúlyjavítás, hanem egyensúlyromlás következik.

Ha a mába nézünk, Kádár akkori konoksága csak Orbánnak az egykulcsos adórendszer melletti szilárd elkötelezettségéhez hasonlítható. De, hogy jót is mondjak, a párhuzam másban is megvonható. Az MSZMP-kongresszus határozatai körülbelül addig tartottak ki, mint Matolcsy György, a „jobbkéz” álmai az egy kulcs jótékony hatásairól. 1985 júniusában az MSZMP KB rózsás növekedési, fogyasztási, beruházási számokat fogalmazott meg az 1986-tal kezdődő új ötéves tervre, hat hónappal később ugyanez a testület már agyon is ütötte önnön prognózisait. Mindet leszállította.

Nézzük csak akkor. Az Orbán-kormány 2011-es költségvetése öt hetet élt, már januárban zárolni kellett 250 milliárdot, holott akkor még nem is éreztethette a hatását a 16 százalékos szja. A zárolás később, mint sejteni lehetett, végleges elvonássá lett a költségvetési intézményeknél. Nyár elejére kiderült, hogy az „egy kulcs” semmilyen jótékony hatást nem fejt ki a gazdasági növekedésre, ám Orbán és Matolcsy hajszálra úgy viselkedett, mint negyed évszázaddal korábban a konok Kádár: marad!

Szeptember közepének kellett eljönnie ahhoz, hogy az Orbán-kormány suttyomban – az intézkedés átmeneti voltát hangsúlyozva – elszakadjon az egykulcsos személyi jövedelmi adótól és e sorok írásáig ismeretlen mértékű „hozzájárulást” vezessen be (magyarul: pótadót) a 202 ezer forint feletti jövedelemmel rendelkezők (magyarul: az átlagkeresők) számára.

Az erről szóló bejelentést Matolcsy miniszter az egykulcsos adó dicsőítésével felérő kommünikébe csomagolta, ami engem megint a negyed évszázaddal ezelőtti dolgokra emlékeztet. Formálisan akkor se történt vallomás az 1985-ös pártkongresszus határozatainak képtelenségéről, épp ellenkezőleg; de minden további intézkedés élő cáfolata volt annak a harsány optimizmusnak, ami a legfelső párttestület (mellesleg utolsó) ülését áthatotta. Ha forgatókönyvekben gondolkodom, azt kell hinnem, hogy hamarosan megszületik – mutatis mutandis – az 1986-os Fordulat és reform c. tanulmány felújított változata, de az sem kizárt, hogy ennek a dolgozatnak a gondolati ívén haladva elhangzik majd (nem blog­be­jegyzésekben, hiszen ilyenből ezer olvasható), hogy „Orbánnak mennie kell!”. Annak idején az őseszdéeszesek Társadalmi szerződése beszélt először nyíltan – de még egy évig következmény nélkül – arról, hogy „Kádárnak mennie kell!”.

Orbán huszonöt évvel fiatalabb, mint Kádár 1985-ben volt, csak épp a politikába öregedett bele. Pártjának őiránta mutatott lojalitása éppen akkora, mint amekkorát a hajdani főtitkár élvezett. Amit akar, azt megcsinálja. De egy percig ne higgye, hogy ha olyan emberek, mint a Fidesz-hívőnek ismert Mellár Tamás (vagy Chikán Attila) „tankönyvileg” kivihetetlennek gondolják az Orbán–Matolcsy tandem gazdaságpolitikáját, az örökre visszhangtalan marad. A Fordulat és reform szerzői (közöttük pikáns módon az ifjú Matolcsy) javarészt MSZMP-tagok voltak. Az ármány belülről jön és előbb-utóbb gátat szakít. Még csak megmondó emberek se kellenek hozzá. Marx Károly óta tudjuk, hogy „a gazdaság törvényei vaskövetkezetességgel érvényesülnek”. A tankönyvekben meg ott van a Mellár által említett „lehetetlen hármasság”, hogy tudniillik kizárt dolog a kádári úton járni.

Címkék: kormány, költségvetés, gazdaság, Fidesz, Orbán Viktor

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!