Állok a sorban. Akár előre, akár hátra tekintek, az emberkígyó a végtelenbe kanyarog. Csossz. Időnként lépünk egyet. Nem teljes lépésnyit. Csak felet. Ennyiért az emberek nem emelik fel a lábukat. Csoszognak inkább.
A sort felülről videokamerák pásztázzák. Pillanatra megállnak egy-egy alakon. Gondolom, valahol egy szobában biztonságiak csapata vizslatja az arcokat. Napok telhetnek anélkül, hogy egyetlen mosolyt is látnának. Komorság, nyugtalanság ül a tekintetekben.
Legutóbb egy járókeretessel araszoltam a sorban. Tudni vélte, hogy a kamerákkal elsősorban a rokikat figyelik. Tényleg sántítanak-e. Akkor is bicegnek, ha úgy gondolják, hogy senki se látja? A szimuláns előbb-utóbb lebukik a fél- napos csoszogásban. Erre megy ki a játék szerinte. Merthogy nagyon ráerősödött a rokikra a kormány mostanában.
Állok a sorban.
Azt hinnéd, a nyugdíjintézetbe csupa öregember jár. Egy fenét. A nyuggerek ilyenkor inkább otthon ülnek vagy az orvosi rendelőkben gyülekeznek. A többség itt középkorú, de vannak egészen fiatalok is. – Próbálom összeszedni az éveimet – magyarázza mobiljába a mögöttem álló negyvenes fickó. – Kiderült, hogy az előző munkahelyemen nem jelentettek be.
Csaltak a járulékfizetéssel. Én meg itt szívok. Öt évet csak nem hagyok elveszni!
Csossz. Hirtelen rossz érzésem támad. Mintha emellett az oszlop mellett már elmentünk volna egyszer. Lehet, hogy a sornak nincs is vége? Csak egyszerűen körbeér? Csoszogunk körbe-körbe az idők végezetéig? Azon morfondírozok (nem tudom, a titkosszolgálat a morfondírozókat is levadássza-e mostanság vagy csak a spekulánsokat?), hogy ezeknek az állami hivataloknak a berendezését eleve nem sorállásra tervezték. Ez a Fiumei úti létesítmény is inkább úgy van bútorozva, mint egy klub. A sorok szeszélyes ívekben kerülgetik az oszlopokat, székeket, asztalokat. A munkaügyi irodák még inkább klubszerűek. Azokat még Mpont számítógép-terminálokkal is felszerelték, arra számítva, hogy a munkát keresők majd azokon nézelődnek az állásajánlatok után a várakozás ideje alatt. De a terminálok már régóta sötétek. Egy kupacban vannak tolva a termek sarkába. Csak a helyet foglalják. Az embertömegek meg kiszorulnak miattuk az utcára. Ott fagyoskodnak télidőben. És a falaknál álló, plafonig érő polcok fakkjaiban sincs már egy szál állásajánlat se régóta. (No, egyet azért láttam minap a Révai utcai, diplomásokat közvetítő irodában. Pest környéki szakközépiskola matektanárt keresett. Keresztény világnézetűek előnyben! – írták. Nem is tudtam, hogy a görög geometria és az arab számtan mellett létezik keresztény matek is!)
Állok a sorban.
Egyre több sorban állok mostanában. Megsokasodtak, meghosszabbodtak valahogy. Ahogy rohad szét például a fővárosi tömegközlekedés, úgy nő a sor a megállókban.
A metróperonokat nem ötperces követésű szerelvényekre tervezték, csúcsidőben egymást nyomják a vonat elé az emberek.
A frekventált buszmegállókban pedig akkorák a sorok, amekkorákat Kalkuttában láttam utoljára. Akkor, amikor az még elmaradott térségnek számított.
Ahogy az orvosok húznak el külföldre, úgy nő a tömeg a rendelőkben is. Nálunk három orvos szokott rendelni például a szemészeten, most már csak egy van. Direkt eltettem a sorszámot, amikor valami belement a szemembe. Ez volt rajta: Az ön előtt várakozók száma 76.
A postán és az üzletek pénztárai előtt is szemmel láthatóan nőnek a sorok. A kereskedő cégek a pénztárosok számán próbálják behozni veszteségeiket.
Óriási vita van a nemzetközi közgazdász-szakirodalomban arról, hogyan lehet legobjektívebben mérni egy ország állapotát, teljesítményét. Az már biztos, hogy a GDP nagysága nem a legjobb módszer. Egy idő óta az GNH-t, vagyis a bruttó nemzeti boldogságot is mérni próbálják, de még nem az igazi. Mi lenne, ha a Bruttó Nemzeti Sorhosszúságon (BNS) mérnénk egy ország teljesítményét? A sorok hossza fordítottan aránylana a fejlettséghez. Szerintem meglepően pontos eredményt kapnánk. Csoszogunk hátrafelé.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
