Ültek a pódiumon, a szónok mögött, kinek keresztnevét ezrek és ezrek kiáltották

Öltönybe bújtak, elindultak. Vitte őket az emlékezet, ámultak, mennyi ember gyűlt a térre. Addig a pillanatig azt hitték, mindent maguk mögött hagytak már, de azzal nem számoltak, hogy a múlt már csak olyan, hogy folyton az ember elé fordul. Meglepődtek, hogy felismerték, szeretettel fogadták őket. Ismeretlen fiatalok szóltak kedvesen, hónuk alá nyúltak, kiemelték őket a tömegből, s a következő pillanatban már fent ültek a pódiumon. A szónok mögött, kinek keresztnevét ezrek és ezrek kiáltották. Újra és újra. Feszengtek a vékony támlájú széken, és azon törték a fejüket, ez most jó-e nekik, de be kellett látniuk, régóta nem esett ilyen jól bármi is. A beszédre nem emlékeztek, csak a fényre, ami körbe vette őket, és a tapsra, a szűnni nem akaróra – bár az nem nekik szólt, s mégis. A beszéd után hívták meg őket a Parlamentbe. Kis sütire, kis kávéra, kis beszélgetésre.

A Parlamentben kényelmes az ülés. Aranyszínű minták futnak a puha, vörösesbarna szöveten. A folyosón vörös szőnyeg, mögöttük a Duna ezüstös csíkja.

A rendező előre dől, kezét térdei közé engedi.

– Hallottátok? – suttogja. – Az állítják, besúgó volt.

A zenész felemeli fejét.

– Ki?

A sportoló elmosolyodik.

– Te semmi sem hallasz?

– Csak a muzsikát – vigyorog a rendező.

– Mi van? – értetlenkedik a zenész.

– Azt mondják, besúgó volt – ismétli a rendező.

Kis csönd támad.

– Kicsoda? – kérdezi újból a zenész.

A rendező széttárja karját, úgy felel. A vezetéknév végét teátrálisan megnyomja, majd kiemeli a keresztnév első betűjét. Szinte szaval. Zeng a név a folyosón, a nyitott ablakon kicsúszik a Duna fölé.

A zenész száját elhagyja egy sóhaj.

– Ő is?

– Állítólag – teszi hozzá a sportoló, miközben ujja végét billegteti.

A rendező hanyatt dől. Homlokára kiül néhány izzadságcsepp.

– Pedig ezek titkos akták.

A sportoló is hanyatt dől.

– Azoknak kéne lenniük – mondja kezét tördelve.

– Senki nincsen biztonságban – jegyzi meg a zenész halkan, majd csücsörít az ajkával, mintha trombitát fújna, és elpampogja Beethoven 5., Sors szimfóniájának ismert kezdődallamát.

Ülnek hanyatt dőlve a bársonyos szöveten, és arra gondolnak, milyen szerencsés emberek. Rájuk még számítanak. Fontosak. Különben miért hívták volna meg őket kis csevejre. Felrémlik bennük a hatalom biztonságot adó melege, és megnyugszanak, amikor kinyílik az ajtó előttük, és megjelenik a férfi, kinek nevét ezrek és ezrek kiáltották ujjongva a téren. Kezét nyújtja feléjük, ők pedig remegő térdekkel állnak fel a kanapéról, és meghatódva a megtiszteltetéstől átlépik régi-új életük ajtajának küszöbét.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!