Erős a gyanúm, hogy elszánt – és a kényszerű kapituláció után okulni nem látszó – szabadságharcosainknak fogalmuk sincs, milyen kiváló társaságban szidalmazták mindeddig, s fogják persze mostantól is, ám már csak csínjával a valutaalapot. Nyilván meglepődnének, ha felfedeznék mai ócsárlásaik legtöbbjét a hidegháború kezdeti éveinek kelet-európai pártközlönyeiben.

 
Avar János

Talán a hasonlat a védelmi pénzt szedő maffiózókhoz, a jobboldali lap szombati, tehát már a fegyverletételt követő vezércikké­ben sem igazán eredeti, s bízvást feltűnhetett a moszkvai Pravdában azt követően, hogy Sztálin felülbírálta küldötteit és elvetette a valutalapot (és a Világbankot) létrehozó Bretton Woods-i konferencia döntéseinek jóváhagyását. Megkezdve a keleti tömb szabadságharcát eme imperialista ármány ellen (kiléptetve Varsót, majd Prágát is a nemzetközi – és hát bi­­zony: kapitalista – pénzügyi rendszerből). Hogy aztán ez a (tagadhatatlanul hosszan tartó) szabadságharc is a keletiek egymás utáni visszakuncsorgásával érjen véget.

Szóval vannak itt érdekes előzmények, miként a szolid, mára azonban valóban világméretű és amúgy ENSZ-szervezet mumussá nyilvánítása nem hidegháborús alapon is megszokott. Mivel a nyugati országok csak elvétve szorultak a valutaalap segítségére, a keletiek pedig a nyolcvanas évekig dacosan nem kértek belőle (ám 1982-ben Budapest – akkor tényleg függetlenedési szándékkal – csak belekapaszkodott mentőövébe), a gazdasági miniszterünk által még a hétfői parlamenti ülésen is megvetéssel említett három betű, mármint az IMF főként a harmadik világra szakosodott. Hogy aztán okkal, ok nélkül pompás bűnbakja legyen minden korrupt kormánynak, amiért képtelen volt csodát csinálni. Az érem másik oldala viszont, hogy az ekként a szegények pátyolgatására szorított szervezet mellékvágányra kerülve bürokratizálódott, gyakran csupán kényszerzubbonyokat kínálgatott, azonos recepteket írt elő eltérő helyzetű országoknak. Hiába próbálta – ma már tudhatjuk: előrelátóan – a francia Mitterrand elnök felfrissíteni, a nemzetközi pénzügyi reformok csak a G-7 csúcstalálkozók kommünikéjéig jutottak. Ahogyan egykor világháború és a megelőző gazdasági világválság tanulságainak levonása kellett e nemzetközi pénzügyi szervezetek létrehozásához, most is pénzügyi világkrízis lehelt beléjük új életet.

Egy dolog viszont mit sem változott a kezdetek óta: bár mindenki fizeti a tagdíját az IMF-ben, az valójában a gazdasági nagyhatalmak pénzét használja mentőakcióihoz. Hogyne, sokkal könnyebb és kockázatmentesebb a valutaalapot szidni, mint a – komoly akciók esetén – a végső döntéseket meghozó (velünk ma már szövetséges) nagyhatalmak vezetőit. Miniszterünk aligha mert volna pikírt megjegyzéseket tenni Merkelre vagy Obamára, az IMF viszont valóban hárombetűs pofozógép, bízvást püfölhető mindenfajta szabadságharcos retorikában. Ám ettől még az Orbán-kormánynak igazában tőlük kell kérelmeznie azt a mentőhálót. S azt is gyanítom, hogy velük aligha lehet majd így beszélni.

Címkék: költségvetés, politika, költségvetés, Alberto Contador, Alberto Contador, kormány

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!