A magyarországi egyetemi tanulmányok alatt az ember általában elég hamar megtanulja, hogy a tudása reális értékelésére, segítőkészségre vagy csak simán fair és igazságos bánásmódra – ritka kivételtől eltekintve – ne nagyon számítson. Már a gólyák körében rémtörténetek keringenek az egyetemek egyes oktatóinak vizsgáztatási módszereiről, az írásbeli vizsgák javítási módjáról (ami a feldobott kötegből az asztalra esik az átment, a többi így járt), a vizsgakövetelményekről. Néha, ha már az igen magasan lévő ingerküszöböt is sikerül egy oktatónak átlépni, akkor átmenetileg történik valami a tarthatatlan állapotok átmeneti mérséklésére, mondjuk egy oktatót fél évre eltiltanak a vizsgáztatásról, de aztán minden megy szépen tovább.
Ezek persze szubjektív eseteknek is minősíthetőek, deklaráltan, rendszerszinten ilyenek nem fordulhatnának elő. Az ELTE BTK történelem szakának azonban sikerült hivatalos formába önteni az abszurd rendszert a diplomaminősítések szabályozásának mikéntjével. A rendkívül logikus, életszerű, az egyetem egésze alatt nyújtott teljesítményt jól tükröző és igazságos szabályozás ugyanis oda vezet, hogy ha valaki az egyetem összes féléve alatt jeles átlagú volt, az összes szigorlatát ötösre tette le, a három egyetemi szakjából mindhármon jelesre záróvizsgázik, a szakdolgozatát ötösre védi meg, csupán a szakdolgozata írásbeli bírálatára kapott négyest akkor négyes minősítésű diplomát szerez. Ékes magyarsággal erre csak három betűt szoktak mondani: WTF?
Nézzük akkor, hogyan állhat elő ez a helyzet: vigyázat, kis matek – vagy valami olyasmi – következik!
Az egyetemi tanulmányok során szerzett jegyek kiesnek, azok a diplomában semmit sem számítanak. Ok, ezen tegyük túl magunkat. A bölcsészkar rendszeréből következően vannak fő és „mellék” (minor) szakok. A minor szakok eredményei kiesnek, a diplomában – bár az azokra is vonatkozik – semmit nem számítanak (így persze előfordulhat a fordított eset is, ha valaki ezeken a minor szakokon végig mondjuk kettes, de mégis jeles diplomát szerez róluk). Ok, van ilyen, ezen is tegyük túl magunkat. Nézzük akkor a mindent eldöntő, mindenek felett álló fő szak értékelését.
Az egyszeri hallgató megírja a szakdolgozatát, majd arra egyetlen embertől kap egy négyest. Majd ezt a szakdolgozatot bizottság előtt megvédi ötösre. Na, hányas lesz a szakdolgozat jegye? Igen, a logika ötöst mondana, de nem a bölcsészkar! A jegy, amit a továbbiakban figyelembe kell venni, négyes. A szakdolgozat érdemjegye az, amit egy bíráló, az „opponens” elolvasva ad rá. Konzultáció, vizsgázás nélkül. Fix, gránitba vésett, mint az Alaptörvény, illetve annál azért sokkal maradandóbb, mert tényleg nem változtatható meg. A szakdolgozat szóbeli, bizottság előtti védése ugyanis semmit nem számít a szakdolgozat értékelésére vonatkozóan, annak ellenére, hogy a védésre is látszólag külön osztályzatot kap a vizsgázó. A külön jegy azonban a záróvizsga egy részét képezi, annak átlagába számít, nem a szakdolgozat értékelésébe.
Itt egy példa: a hallgató leállamvizsgázik a tananyagból, mondjuk kiemelkedő eredménnyel, a vizsgája ötös. A szakdolgozatát is ötösre védte, sőt még dícséretet is kap. Megkockáztatja, hogy örül. Az előzetesen négyesre értékelt szakdolgozat, az ötös védés és az ötös záróvizsga együtt ugye nyilván jeles diplomát eredményezhet csak. Ugyan! A diploma minősítéséhez átlagolni kell a jegyeket, de nem ám a matematika és a józan ész szabályai szerint. A két ötös államvizsga-jegy, tehát a szakdolgozat védés és a záróvizsga ötösei együttesen csak egyetlen ötösnek számítanak, hogy kicsit menőbb legyen az abszurd átlagolás. A két jegyből kreált átlaghoz kell hozzáátlagolni a szakdolgozat érdemjegyét. Így lesz a valójában két ötös és egy négyesből 4,5-ös átlag, amelyet matematikailag még mindig 5-ösre kellene kerekíteni, de az egyetem szabályzatának elkészítői persze ennél sokkal jobban tudják, ez csak négyes. Abszurdnak tűnik? Igazságtalannak tűnik? Hát, sajnáljuk, tényleg az, de így jártál, ez a szabály. Mentél volna más egyetemre…
Felmerül a kérdés, hogy ha egyetlen négyes és két ötös végül négyes (jó) minősítésű diplomának számít, a három ötös pedig kitűnőnek, akkor hogyan lehet jeles diplomát szerezni? A válasz pedig: sehogy! Akkor minek létezik egyáltalán a jeles kategória a 289 oldalas tanulmányi szabályzatban, ha eleve kizárt a megszerzése? Jó kérdés!
Vagy feltehetjük kérdésként, hogy hányas lesz annak a tanulónak a szakdolgozata, aki az előzetes bírálatra ötöst kap – például azért, mert a konzulense a bíráló –, majd utána „alaposan elhasalva” épphogy kettesre tudja megvédeni? Természetesen marad az ötös, hiszen kettes csak a záróvizsga átlagát – és közvetve a diploma minősítését – rontja le némiképp.
Valószínűleg a bölcsészkaron sem mindenhol találják ezt a számítási módot olyan jónak, hiszen ezzel a rendszerrel a történelem szak büszkélkedhet, más szakokon sikerült megoldani – ahogy az ország legtöbb más egyetemén is – azt, hogy vagy a szakdolgozat kisebb súllyal essen latba, vagy, ami egy kicsit igazságosabb értékelést eredményez – és azért tegyük hozzá, hogy több helyen jellemző –, hogy a tanulmányok során szerzett vizsgajegyeket például szigorlatok jegyeit is számításba vegyék a végső minősítésnél.
Az már csak hab a tortán, hogy a szakdolgozatok jegyeinek kialakítása hogyan történik. A korrektség kedvéért meg kell ugyan jegyezni, hogy valószínűleg nem csak a bölcsészkaron fordul elő, de nem ritka az sem, hogy egyes hallgatóknak a segítő, konzulens tanára értékeli a szakdolgozatát (na vajon hányasra?), extrém esetben saját maguk írják meg a bírálatot a konzulens helyett (és ez vajon hányas?). Más helyeken – a követendő valószínűleg mindenhol ez lenne – ténylegesen több ember értékeli a dolgozatot és ezt, továbbá a védést követően alakul ki a végső jegy. Megint máshol – és remélhetőleg ez ritka – egyetlen opponens véleménye dönt a szakdolgozat jegyéről, és amint fentebb láthattuk az egész diploma jegyéről, minden egyéb teljesítményt sutba vágva.
Sajnos valószínűleg számtalan példát lehetne még hozni a felsőoktatási rendszer anomáliáira, a hallgatók megalázó és kiszolgáltatott helyzetére. Nagyon ritka, hogy valaki megpróbál küzdeni az igazáért, és még ha meg is teszi, szinte borítékolható, hogy „ő húzza a rövidebbet”. Amíg ilyen esetek azonban tömegével előfordulhatnak, és a hallgatókon kívül senkinek nem kell tartani a felelősségrevonástól, addig talán nem kell csodálkozni, ha pusztán ilyen szempontok alapján is a diákok a nyugat-európai és amerikai egyetemek felé kacsintgatnak, ahol – bár nyilván ott sincs kolbászból a kerítés – ilyen abszurd és számonkérhetetlen helyzetek rendszerszinten nem fordulhatnak elő, vagy ha mégis, akkor minden fél tudja, hogy a felelősségrevonás nem kerülhető el, és az anomália felmerülésekor a méltányos elbírálásban mindenki okkal bízhat.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!